Anyu a sztár: Faye Dunaway tündöklése és bukása

Anyu, a sztár

A most nyolcvanéves Faye Dunaway (1941. január 14.) sikeres Broadway-szerepek után 1967-ben állt a kamerák elé, s közel másfél évtizeden keresztül legendás filmek legendás szerepeit alakította. Már harmadik játékfilmjével, Arthur Penn új-hollywoodi remekművével, a Bonnie és Clyde-dal (1967) örökre beírta nevét a filmkánonba (alakításáért BAFTA-díjat kapott), de felejthetetlen az ugyancsak Penn által rendezett a Kis nagy ember-ben (1970), Roman Polanski a Kínai negyed (1974) című noirjában vagy Sidney Lumet, a média manipulatív természetét nagy hatással bemutató a Hálózat (1976) című drámájában, amelyért kiérdemelte a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat. A nyolcvanas években azonban Dunaway addig felfelé ívelő pályája jóformán derékba tört, miután az Anyu a sztár (1981) című életrajzi drámáért a torkának esett az amerikai sajtó, valamint ezen felbuzdulva az Arany Málna-szégyendíj alapítói – méltatlanul, ugyanis Joan Crawford bőrébe bújva Faye Dunaway tulajdonképpen élete legjobb alakítását nyújtotta.

Azt gondolom, a film olyan irányba fordította a karrieremet, hogy az embereknek visszavonhatatlanul rossz benyomásuk lett rólam - és ezt átkozottul nehéz elviselni. Jobban kellett volna tudnom, de az ember néha sebezhető és nem veszi észre, mibe keveredik. Sajnálatos, hogy az alkotók úgy érezték, ilyen filmet kell készíteniük. De nem lehet szégyellni az elvégzett munkát. Döntést hozol, és együtt kell élned a következményekkel

– mondta 2016-ban a People magazinnak Faye Dunaway.

Anyu a sztár (Mara Hobel és Faye Dunaway) Forrás: Paramount/Intercom

Az öt évvel ezelőtti interjú azon ritka alkalmak egyike, amikor a színésznő egyáltalán beszélt a Frank Perry rendezte Anyu a sztár-ról (a film alternatív magyar címei: A legdrágább anya és Drága anyukám). Először 1997-ben megjelent önéletírásában (Looking For Gatsby: My Life) vélte úgy, hogy az ó-hollywoodi filmcsillag Joan Crawfordot nem éppen dicső fényben ábrázoló életrajzi dráma komoly törést hozott addig felfelé ívelő karrierjében, s visszatekintve azt kívánta, bár lett volna (az egyébként az 1962-es David és Lisa rendezéséért Oscar-jelölt) Perrynek annyi tapasztalata, hogy tudja, mikor kell egy színészt visszafogottabb játékra inteni.

Szögezzük le gyorsan: Dunaway önkritikája túlzott, korántsem az ő alakításával van baj, sőt, tökéletesen hozza azt a mániákus, labilis, egocentrikus, nimfomániás, alkoholista gyermekbántalmazó szörnyeteget, amilyennek Joan Crawford fogadott lánya, az Anyu a sztár alapjául szolgáló, azonos című (Mommie Dearest), 1978-ban megjelent bestseller életrajz írója, Christina Crawford láttatni akarta a harmincas-negyvenes évek egyik legnagyobb hollywoodi sztárját.

Anyu a sztár (Diana Scarwid és Faye Dunaway) Forrás: Paramount Pictures

Anélkül, hogy elvitatnánk a könyv és a film – lelki és fizikai – bántalmazással kapcsolatos, Joan Crawford emlékezetét megtépázó állításait, érdemes megjegyezni, hogy az 1977-ben meghalt színésznő négy örökbefogadott gyereke közül kettőt kitagadott örökségéből: Christopher és Christina Crawfordot, akik később sikertelenül próbálták bíróságon megtámadni nevelőanyjuk végakaratát. Így az 1978-as karaktergyilkos memoár akár az örökségből kiesett lány bosszújának is tűnhetne, főleg, mert a könyv és a film is azzal, a végrendelet felolvasását követő szándékkinyilvánítással ér véget, hogy Christina Crawford ezúttal nem hagyja, hogy az anyjáé legyen az utolsó szó – ám Joan Crawford más életrajzírói szerint (Fred Laurence Guiles: Joan Crawford: The Last Word) a szintén színésznőként próbálkozó Christina már anyja halála előtt nekilátott a mítoszromboló életrajz megírásának, amit az anyja megneszelt, és ez lehetett a legfőbb ok arra, hogy kizárja 1976-ban keltezett végrendeletéből, amelyhez indoklásul is ennyit fűzött: "az általa ismert okokból".

Mindenesetre Christina Crawford nem érte be azzal, hogy eladta a könyv megfilmesítési jogait a Paramount Picturesnek: szerződésében kikötötte, hogy szava legyen a legfontosabb cselekményvezetési kérdésekben, amit azzal is igyekezett garantálni, hogy megtetette a film egyik executive producerének második férjét, David Koontz-t, aki egyébként híján volt bármiféle filmes tapasztalatnak, és egyetlen dolga az volt, hogy képviselje felesége érdekeit. Elsőként például a házaspár rögtön megvétózta a stúdió által kiszemelt rendezőt, Franco Zeffirellit (aki az 1979-es A bajnok-ban már dolgozott együtt Dunawayjel), mivel az olasz mester úgy tervezte, a gyerekei felett zsarnokoskodó Joan Crawfordot Hollywood áldozataként mutatja be – ez a megközelítés viszont ellenkezett Christina Crawford szándékaival, hogy a létező legrosszabb képet fesse nevelőanyjáról.

Anyu a sztár (Diana Scarwid) Forrás: Paramount Pictures

Zeffirelli helyett végül az irányíthatóbbnak bizonyuló (és az 1971-es Doc-ban Dunawayt már ugyancsak dirigáló) Frank Perry ült a rendezői székbe, aki a forgatókönyv megírásában is részt vett – kínosan ügyelve arra, hogy a film alkotóit a súlyosabb állításokért ne lehessen perelni, így például neki köszönhető, hogy a négy adoptált Crawford-gyerek közül csak Christina és Christopher szerepel a filmben (a két másik, Cindy és Cathy már a memoár állításait is siettek cáfolni, de így tett többek között Joan Crawford legnagyobb riválisa, Bette Davis és a színésznő első férje, Douglas Fairbanks Jr. is).

Az Anyu a sztár összes hibája pontosan abból fakad, hogy Perry kiszolgálta Christina Crawford meglehetősen szűk és dühtől, fájdalomtól elvakult nézőpontját, de úgy, hogy a rendező a fókuszt átkalibrálta a lányról az anyára. A hagyományos életrajzi filmek narratíváját követő film főszereplője ugyanis nem a bántalmazott Christina, hanem a bántalmazó Joan Crawford, így még nagyobb zavart okoz, hogy a színésznő jellemét, motivációit Perry semmilyen formában nem igyekezett árnyalni – legalább a visszatekintő lány narrációjával emlékeztetve a nézőt arra, hogy erősen szubjektív portrét lát. Így aztán az Anyu a sztár ahelyett, hogy kaput nyitott volna egy nárcisztikus, de szakmai és magánéleti hullámvölgyektől egyaránt meggyötört ember megértése felé, nyakig süllyed a camp mocsarába, s leginkább olyan, mintha két klasszikus Joan Crawford-film, a Mildred Pierce (1945) és a Mi történt Baby Jane-nel? (1962) ötvözetének szürreális paródiája lenne, amelyben a lélektani horror keveredik a klasszikus hollywoodi glamourral, s amelyben a legmélyebb emberi érzéseket is felülírja az önimádó és önáltató teatralitás.

Anyu a sztár (Mara Hobel és Faye Dunaway) Forrás: Paramount Pictures

Az Anyu a sztár cselekménye eleve olyan, mintha a Joan Crawford számára Oscar-díjat hozó, Kertész Mihály rendezte noir remekmű inverze volna – legalábbis ha figyelembe vesszük, hogy a Mildred Pierce-ben a pincérnőből sikeres süteménykészítővé és étteremtulajdonossá lett anya (Crawford) túláradó szeretete végül gyűlöletet és árulást szül kamasz lányában (Ann Blyth), míg a Crawford-memoárban az anya (aki egyébként ugyancsak pincérnőből lett kitartó munkával és úttörő önmarketinggel kora egyik legsikeresebb színésznőjévé) önimádata és tomboló természete, és az ezek miatt elszenvedett traumák ellenére Christina a ravatalnál is arról beszél, mennyire szerette az őt adoptáló színésznőt. Ami viszont az ábrázolt lelki és fizikai terrort illeti, arról még akkor is Robert Aldrich ugyancsak kiváló hollywoodi pszicho-horrorja, a Mi történt Baby Jane-nel? juthat eszünkbe, ha abban a Joan Crawford által alakított, tolószékbe kényszerült filmcsillagot kínozza egykori hollywoodi gyereksztár húga (Bette Davis).

Mildred Pierce (Ann Blyth és Joan Crawford) Forrás: Warner Bros.

E klasszikus Crawford-filmeket persze leginkább Faye Dunaway igyekezett ötvözni alakításában – miközben elkeseredetten próbált a Christina Crawford által szűkre szabott keretek között lélektani mélységet keresni.

Joan Crawford már 1971-es, második önéletírásában (My Way of Life) úgy fogalmazott, hogy ha van valaki, aki egy róla szóló filmben eljátszhatja őt, akkor az nem lehet más, mint korának legjobb ifjú tehetsége, Faye Dunaway. Ezt a megállapítását Crawford persze akkor még meglehetősen kevés filmre alapozhatta, de tény, hogy az 1967 óta forgató Dunaway már ekkoriban csupa kiváló filmben hívta fel magára a figyelmet: a Bonnie és Clyde mellett például az Otto Preminger rendezte Vihar Délen-ben (az 1967-es dráma volt a színésznő első filmje), A Thomas Crown-ügy-ben (1968, r.: Norman Jewison), a Megegyezés-ben (1969, r.: Elia Kazan) vagy a Kis nagy ember-ben.

Joan Crawford volt számomra a mozi királynője, a valaha létezett legnagyobb amerikai filmsztár

– ezt viszont már Dunaway nyilatkozta a Mildred Pierce színésznőjéről az Anyu a sztár beharangozásakor, mégis, a forgatáson abban a helyzetben találta magát, hogy nem is annyira Joan Crawford, mintsem a színésznő nevelt lánya elvárásainak kell megfelelnie, annak ellenére, hogy ígéretet kapott a film vezető producerétől, Frank Yablanstól arra, hogy a könyvnél árnyaltabban formálhassa meg idolját, aki szerinte kétségbeesetten szeretett volna anya lenni, s a lányával való konfliktusai leginkább abból fakadtak, mert nem tudták megérteni egymás világát.

Bonnie és Clyde (Gene Hackman, Warren Beatty és Faye Dunaway) Forrás: Warner Brothers

Annak érdekében, hogy kedvezőbb képet festhessen a sztárról, Dunaway maga is hasonló cselhez folyamodott, mint Christina Crawford, és executive producernek kérte maga mellé második férjét, a fotós Terry O'Neillt. Yablans visszaemlékezése szerint két férj szorításában kellett produceri döntéseket hoznia: míg Koontz folyamatosan azzal nyaggatta, hogy Dunaway szentté akarja avatni Joan Crawfordot, O'Neill megállás nélkül amiatt panaszkodott, hogy azt várják el a feleségétől, hogy szörnyeteggé váljon.

Ami azt illeti, számos stábtag később úgy emlékezett (például a filmbéli házvezetőnőt alakító Rutanya Alda és a jelmeztervező Irene Sharaff is), alig várták, hogy véget érjen a forgatás, mert Dunaway valóban szörnyetegként viselkedett, hol lekezelően bánt a többiekkel, hol pedig dühkitöréseivel nehezítette a stábtagok életét. Saját bevallása szerint a tökéletes átlényegülésre törekvő Dunaway a forgatás végéig benne ragadt a szerepben – olyannyira, hogy még álmaiban is a szerep kísértette, mintha Crawford szelleme nem hagyta volna nyugodni.

S bár a végeredményt tekintve végül inkább Christina Crawford szemlélete uralkodik Dunaway alakításán is, az általa megformált, a magánéletben is színészkedő, de szerepéből kiesve gyakorta pszichopataként dühöngő filmcsillag olyan, mintha maga Joan Crawford alakította volna – rendkívüli hitelességgel megformálva a nárcisztikus anyát és hátborzongató módon megjelenítve a terrorban tomboló önsajnálatot.

A teljes átlényegülés kedvéért Dunaway hónapokig tanulmányozta Joan Crawford filmjeit és életrajzát, a megtévesztésig elsajátítva a színésznő gesztusrendszerét és hanghordozását (utóbbiban Frank Sinatra sietett segítségére), hogy aztán Lee Harman maszkmesterrel együtt tökéletesítse a megjelenését.

A filmtörténet páratlan szerepmegformálásáért mégis csak megvetésben volt része. Miközben az Anyu a sztár meghódította a közönséget (az 5 milliós költségvetésből készült film bemutatásakor 40 millió dollárt termelt az amerikai jegypénztáraknál), a kritika nem győzte szidalmazni, s nemcsak Perry rendezését, de Dunaway alakítását is – egy olyan pazar átalakulást, amelyért ma egyértelműen Oscar-díjat szavazna neki az amerikai filmakadémia. Ehelyett a hollywoodi reklámszakember, John J. B. Wilson által 1980-ban merő heccből alapított, de a sajtó által villámgyorsan felkapott szégyendíj, az Arany Málna "zsűrije" vélte úgy, hogy alakításával kiérdemelte a legrosszabb színésznő díját (a legrosszabb filmben) – ezt, és további másik három jelölést (Az első halálos bűn, A gonosz lady és Supergirl) pedig a sajtó fel is használta Dunaway ellen, olyan színben tüntetve fel, mint akinek elpárolgott a tehetsége, de erőszakos akaratosságával megnehezíti a stábtagok életét a forgatáson.

Anyu a sztár Forrás: Paramount Pictures

A "gyűlöletzuhatag" alámosta Dunaway karrierjét. Túlzás lenne azt állítani, hogy a későbbiekben ne lettek volna jó alakításai figyelemre méltó filmekben: például Mickey Rourke partnereként a Charles Bukowski-adaptáció Törzsvendég-ben (1987, r.: Barbet Schroeder), Volker Schlöndorff A szolgálólány meséje (1990) című Margaret Atwood-feldolgozásában, Emir Kusturica Arizonai álmodozók-jában (1993), de még a Don Juan DeMarcó-ban (1995, r.: Jeremy Leven) is. De az Anyu a sztár mégis beárnyékolta hírnevét, s úgy érezte, egyre több alkotó azonosította az ott eljátszott szerepével. Később pedig, amikor már nem is kapott testhez álló szerepeket, egyértelműnek tűnt, hogy van egy, a sztárallűröknél és maximalizmusnál is nagyobb bűne – az egyetlen, amit Hollywood képtelen megbocsátani színésznőinek: az öregedés.