Új idők szabályai

A XXI. Század Intézet könyvsorozata, az Új Idők hazai szerzők gondolataival újítja meg a magyar politikai gondolkodást. A nyitódarab G. Fodor Gábor „Orbán-szabályról" írott könyve - írja a XXI. Század Intézet honlapján Békés Márton történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója.

Könyvsorozatot indít a XXI. Század Intézet Új Idők címmel. A kötetfolyam célja a következő sorokban olvasható, amelyet minden könyv hátsó oldalára nyomtatunk: „A 21. század nem a huszadik folytatása. Az új századhoz új gondolkodás, más hozzáállás és a megelőzőtől eltérő szellemiség szükséges. Amit, ha nem lenne alátámasztást sem igénylő evidencia, már eddig eltelt első két évtizede is bőségesen bizonyított. Átalakulóban van a világ rendje: a nemzetközi erőviszonyoktól kezdve az európai kontinens két fele közötti egyensúlyon át a belpolitikai törésvonalakig minden átrendeződik. Az új helyzetben a régi megoldások használhatatlanok, akárcsak azok a korábbi receptek, amiket más idők más problémáira írtak föl – ráadásul gyakran nem is idehaza. A XXI. Század Intézet könyvsorozata, az Új Idők hazai szerzők gondolatainak közrebocsátásával kíván hozzájárulni a magyar politikai gondolkodás megújításához." Keresve sem lehetett volna illőbb és a vállalt missziót jobban hordozó kezdőkiadványt választani, mint G. Fodor Gábor politikai filozófus Az Orbán-szabály – Tíz fejezet az Orbán-korszak első tíz évéről című könyvét.

Miközben a közel 370 oldalas

könyvben kibontakoznak a rendszerváltoztatás utáni harminc évnek immár a felét domináló Orbán Viktor gondolkodási – és az általa vezetett politikai közösség működési – logikájának törvényszerűségei,

továbbíródik a GFG-történet is. Hiszen ezzel a 2021-ben megszületett könyvvel, amely egyben az induló Új Idők szellemi tőkesúlya is, folytatódik az a sorozat, amely húsz évvel ezelőtt kezdődött. G. Fodor Gábor egyedül összeállított (Politikai filozófia. 2001, Politikai szecesszió. 2003, Politikaelméleti paradigmák. 2010) és másokkal szerkesztett kötetei (Lánczi Andrással 2009-ben A dolgok természete, 2007–10 között a Századvég-elemzések, a jubileumi Századvég-kötet 2013-ban, vagy 2017-ben A lázadás éve) mellett féltucat saját könyvet (Gondoljuk újra a polgári radikálisokat. 2004, Kérdéstilalom. 2004, Kormányzás/tudás. 2008, GFG blog. 2014) és társszerzős munkát írt (Schlett Istvánnal Lú-e vagy szobor? 2006, Kern Tamással A rendszerváltás válsága. 2009). Emellett egyetemi tanár, lapszerkesztő (888, Nemzeti Érdek, Századvég), politikai elemző (A nyolcas, Csörte, Igazságszérum).

Az új kötet címválasztása és menetrendje nem lesz ismeretlen, sőt kifejezetten otthonos lesz annak, aki végigolvasta az előző másfél évtizedben írott könyveit, főbb tanulmányait. Előbbiekben hol Jászi Oszkár és a polgári radikálisok újraértékelését végezte el, biztos kézzel vágva át a másodlagos irodalom hagiográfiáin s visszatalálván az eredeti szövegekhez, belülről magyarázta meg szerzőik tévedéseit; hol Eric Voegelin politikafilozófus úttörő magyar recepcióját adta, vagy éppen a kormányozni tudás ösztönös képességén keresztül írta le a mindenkori „fejedelmek" politikai realizmusát. Utóbbiakban olyan, mára alapvetésnek számító ténymegállapításokat tett, mint például a (poszt)kommunizmus „reformpárti ideológiájának kontinuitása", mely végül a „progresszió válságába" torkollott, de kérdésfeltevései is érvényesek, mondjuk, amikor a politika tudományos jellegét vitatja, éppen a tudomány politikaivá válásának kritikáján keresztül.

G. Fodor Gábor: Az Orbán-szabály Forrás: Origo

Ez a könyve még inkább ott jelöli ki a helyét, ahol ellenzéki időkben és kormányközelben egyaránt tíz-tíz évet töltött el: a hazai jobboldali szellemi közeg konstituáló tényezőjeként. Akkor is, vagy inkább éppen azért, mert időnként kényelmetlen kérdéseket vet fel [az egyik ilyen miatt jelen sorok szerzőjével a legenda szerint szűk évtizede majdnem ölre is mentek]. Mondván például, hogy az ezredfordulós első Orbán-kormány (1998–2002) alatti „»polgári Magyarország« hívószó [...] természete szerint politikai termék volt", amit persze az ellenérdekelt felek dekontextualizálva éppúgy önleleplező bizonyítékként lobogtatnak (újabb és újabb, az eredetire már nem is hasonlító permutációkban idézgetve), akárcsak a harcostárs Lánczi András kijelentését az iméntiek által hamisan korrupcióként láttatott folyamatról, amely pedig „a Fidesz legfőbb politikája". Mindkét kijelentéstevőt legfeljebb azért lehetne kritizálni, mert a máskor oly' fontos transzparencia jegyében mozdították tovább a kormányzati cselekvésről való (politikai) gondolkodást: előbbi esetében elősegítve egy új többség – ha tetszik: „történelmi blokk" (Antonio Gramsci) – létrehozásának igényét, utóbbi esetben az e mögötti hazai (!) tőkeháttér fontosságának elismerését.

G. Fodor fogalomteremtő politikai gondolkodó, egy-egy jól eltalált kifejezése (kormányzástudás, lázadó jobboldal) azóta szabad forráskódú diszkurzív kötőanyag lett. Ilyen lesz az „Orbán-szabály" is, amely afféle „nomád háborúgépként" (Guattari&Deleuze) szórja szét egy megelőzően berendezkedő, kényelmesen letelepedő – immár nemcsak hazai, hanem európai, sőt világméretű – politikai rendszer elemeit, hogy azokból és a hozzá társított sajátjaiból új rendet alapítson: reagensebbet, ellenállóbbat, rugalmasabbat, nemzetit.

Az Orbán-szabály középpontjában olyan valaki áll, aki nemcsak elkezdte, de húsz évig tartó (1990–2010) eltérítése után be is fejezte a rendszerváltoztatást, sőt hovatovább korszaképítőnek bizonyul, de a folyamatban lévő világrendszerváltásban is számot kell vele vetni.

Az „Orbán-szabály" arról szól, hogy a régi, meghaladott szabályok átírása, olykor az ezeket rögzítő törvénytáblák összetörése (sorrendben az IMF, a migráció, Soros, Brüsszel és a keleti vakcinák kapcsán) mellett a kreatív alkotás legalább annyira lényegbevágó (Alaptörvény, családbarát intézkedések, patrióta gazdaságpolitika, V4). Főleg, hogy utóbbi tetőzi be az előbbit.

Ebből is látszik, hogy a máskor, máshol és mások által felállított kényelmetlen keretek szétfeszítése a kisszerűséggel és az önbizalomhiánnyal való leszámolást is jelenti, pontosabban egyenesen igényli, amely aztán új szabályok által meghatározott közösségteremtéshez vezet. Amint a szerző a kötet felépítéséről írja: „Míg az első rész a változtatásról szól: az alapításról, az új politikai rend bevezetéséről, arról, hogy a régi, érvényüket vesztett szabályok helyébe új szabályok lépnek; addig a könyv második fele a megőrzésről és a megvédésről szól, arról, hogy a status quo védelme is lehet lázadás – mert a szétesett világban ugyanazt képviselni, az is forradalom."

Ne felejtsük el ugyanis a kettősséget, hogy míg „a politikai a számos társadalmi viszonyban megjelenő antagonizmust jelenti", addig „a politika az együttélés megszervezését célozza" (Chantal Mouffe). Az Orbán-szabály márpedig e kétismeretlenes politikai egyenlet mindkét oldalára megoldást kínál, a közöttük lévő egyenlőségjel meglétére pedig a 2006 ősze óta megnyert nem kevesebb mint tizenkét országos választás (országgyűlési, önkormányzati, európai parlamenti, népszavazás) végeredménye a bizonyság.

A hazai, sőt az európai konfliktushorizont kijelölése, a saját tábor növelése, mozgósítása és belső kohéziójának biztosítása, ezzel párhuzamosan pedig az ellentábor elbizonytalanítása és szétszórása primer politikai feladat.

Ha valami, akkor az Orbán-szabály biztosan a „gyakorlat filozófiáját" jelenti, különösen azon mód megírva, ahogyan G. Fodor Gábor tette. Ráadásul nemcsak magyar viszonylatban van relevanciája, hanem általános politikai elvvé lép elő! Amikor hazai ellenfelei a „Fidesz-rendszer exportjáról" beszélnek, akár a közép-európai szövetségi rendszer megerősödésétől tartva, akár a hazai vállalkozások Magyarország határain túli terjeszkedését problematizálva, valójában szembedicsérnek, hiszen csak azt ismerik be, hogy az Orbán-példa ragadós. Hiszen sikeres; ha pedig precedens értékű, akkor a Régi Világra veszélyes is. Az Orbán nyomába szegődő Új Erők össze-összeállása ugyanis azzal fenyeget, hogy Közép-Európában kialakul a független nemzetek övezete, a nyugati Európai Egyesült Államoktól és a tengerentúli Amerikai Egyesült Államoktól keletre, az orosz-kínai–török Eurázsiától pedig nyugatra. A magyar modellt például választó lengyel (Kaczyński–Morawieczki), szerb (Vučić) és szlovén (Janša) szuverenista rendszer háromszögelési pontnak éppen elég, pláne, ha Prágában és Pozsonyban is stabil kormánytöbbség tudna létrejönni, és egy európai nemzeti-konzervatív konföderáció lehetősége is realizálódna.

G. Fodor Gábor Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Ebből is látszik, hogy az Orbán-szabály politikai impaktfaktora születési helyénél jócskán nagyobb, és nem lehet elintézni a balliberális értelmiség narratív töketlenkedésével (diktatúra, hibrid rezsim, kompetitív autoriter rendszer, maffiaállam), hiszen egyfelől holtbiztos, hogy „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon" (Schmidt Mária), másfelől mindez illeszkedett abba a középtávú trendbe, melynek során a 2008-as gazdasági válság és a 2020-ban kezdődő koronavírus-járvány közé eső időszakban megváltozott a hazai, az európai és a globális status quo (nagyjából ebben a sorrendben). Orbán Viktor és az általa vezetett politikai közösség igen korán felismerte ezt, reagált rá és stratégiát is alkotott a hogyan-továbbra – vezeti végig G. Fodor. Az értékhorizont világos: NEMZETI SZUVERENITÁS + KÖZÖSSÉGELVŰSÉG. Ebből fakad minden más: magyarcentrikus külügyi vonalvezetés, többségi demokrácia, kettős állampolgárság, stratégiai ágazatok nemzeti kézbe vétele, munkahelyteremtés, családtámogatás, haderőfejlesztés stb.

G. Fodor Gábor – a borító hátoldalán szereplő névjegye szerint „az Orbán-csapat tagja" – érteni akarja Orbánt. Straussi módszerrel eljárva belülről, önmagából magyarázza a politikai cselekvőt és a politikai gondolkodót, tudva, hogy a politika diszkurzív folyamat, amelyben a tettek beszélnek és a szövegek cselekszenek („a dolgok rendje a szavak rendjével kezdődik" – írja egy helyen).

Munkamódszere azt is jelenti, hogy a kormányfőt nem avatárként használja saját gondolatai hitelesítésére, nem akar „Orbánabb lenni Orbánnál", kerüli a bele- és a túlmagyarázást, egyszerre védi ki az ilyen típusú könyveket rendre megkísértő kimódolt elfogulatlanságot és a jól értesült illetéktelenkedést.

A szerző egyik jellegzetes mondása szerint „mindenki olyan könyvet ír, amilyet tud" – Az Orbán-szabályt egyes-egyedül ő tudta megírni - zárul az írás a XXI. Század Intézet oldalán.