Figaro a köbön, avagy zsenik összeszorzása

185. levél

Édes Néném,

igaza van, már ez a harmadik levél, amellyel megbontom saját minisorozatomat. Pár hete azt ígértem, bemutatom a jövő évad premierjeit, aztán mi lesz belőle, először a foci, utána Bieito Carmenje, most meg egy másik, de szintén Sevillában játszódó darab különös előadása, a Figaro3 (a köbön) térít el célomtól. De csak időlegesen, leteszem a nagyesküt. Viszont itt tényleg van mit megmagyarázni.

Figaro Sevillája nagyon nem Carmené – Beaumarchais Sevillája sem Prosper Mérimée közege. Nemcsak száz év a különbség, hanem még inkább a rendi társadalom világának állapota. Az előbb élt francia még a forradalom előtti, de annak okait, ha görbe tükörben is, de tűpontosan jelző díszletben dolgozik, a másikban már szó sincs nemesekről, csak az élet napos oldalának és peremének lakóiról. Ami közös, az a sevillai ezred: kis fantáziával el is képzelhetjük, hogy a Mozart-Figaróban katonának küldött Cherubino, vagy sokkal inkább a Milhaud-Beaumarchais opuszban seregbe irányított Léon kiszolgált katonaként hallhatja még a híreket egy dezertőr Joséról, akinek elvette eszét egy dohánygyári cigánylány...

Forrás: Operaház

De így nagyon megbonyolítom. Vissza tehát: még 2019 nyarán, amikor a 2020/21-es francia évadunkat terveztük, jutott eszembe a régi, bennem időnként kaparászó ötlet. Egyetlen előadásba kellene sűríteni a Figaro-sztorit, végül is Mozart meg Rossini két örökbecsű operát írt a trilógia második és első (így pontos!) részeiből, és ha a harmadikkal, A bűnös anyával is kezdenénk valamit, mégiscsak íve lenne a dolognak. Természetesen ahányszor rágondoltam, azonnal feltolultak a kétségek is: míg a rokokó Mozart és a belcanto-romantikus Rossini kompozíciós stílusa elviseli egymást – és a közönség is kívülről fújja slágereiket –, addig Darius Milhaud komor zenéje túl van a tolerálható kilengésen, ráadásul egy hangját se ismerjük, be se mutatta senki Magyarországon (ez később érvvé is lett mellette), de máshol se kasszasiker. Viszont az is igaz, hogy Beaumarchais alapszövege se diadalmenet, 1792-ben írja, már a forradalomból is kiábrándulva, tizenévekkel a másik két, a maga korában is elképesztően sikeres epizód után.

Mi lenne, ha inkább honfitársunk, Ödön von Horváth 1936-os szövegét használnák a trilógia befejezéséhez, ez is felötlött bennem: éppenséggel ezt is megzenésítették, David Pountney librettójára Elena Langer formálta operává 2016-ra. Ám azon kívül, hogy minden szimpátiám Ödön von Horváthé, aki végül Figaro élethelyzetére koncentrált – ellentétben az eredeti szerzővel –, de francia vonatkozása mindössze annyi, hogy tragikus halála Párizshoz köthető: a Champs-Élysées-n csapta agyon egy viharban lehulló faág... Nos, maradtam inkább Milhaudnál és az eredeti Beaumarchais-szövegnél, mintha éreztem volna, hogy lesz még itt csavar úgyis épp elég.

Alapötletem annyi volt, hogy a három darabot három rövid, maximum 45 perces felvonásra húzzuk össze (akkor az előadás 2 óra 45 perc alatt játszható), válogassuk ki a dramaturgiailag és esztétikailag legfontosabb jeleneteket, köztük megírt dialógusokkal teremtsük meg a szünetmentes kohéziót. Ja, és a Mozart-darabot tekintve etalonnak és tömegközéppontnak, a másik kettőben fellépő karakterek szólamait transzponáljuk úgy, hogy egy-egy szereplő képes legyen végigvinni a saját alakját. (Alapesetben pl. Almaviva gróf Rossininál lírai tenor, Mozartnál dúvad bariton, Basilio ott basszus, itt meg tenor stb.) Annyit fűztem még hozzá, hogy mivel eredeti Mozart-Figarónk, egy korhű előadás Galgóczy Judit „tollából" azon kevés produkcióink egyike marad, amelyet húsz év után is műsoron hagyunk, Hábetler András szellemes verziója, a művet a jelenbe húzó Figaro 2.0 pedig már megkapta a kettes számot (alighanem Gördülő Operaként játsszuk tovább), nincs más hátra, mint a harmadik variánst és a három Figaro-epizódot a 3-as számmal, tehát köbbel leírni. Figaro a köbön, reméljük, jól illik majd hozzá, nem mint majom a köszörű-köbön... (bocsánat, kedves Néném...) És még annyit kértem, hogy az élete végén tartó León – aki a Grófné és Cherubino gyermeke, de nem tudja – próbálja meg felfejteni a saját eredetét, és hogy ehhez filmes eszközt használjunk, hisz az Eiffel újításra szánt színháztermében leszünk, kísérleti előadások színházában, és Rudolf Péter legyen az a León, mert az ő színészetében nagyon bízom. Ennyi.

Forrás: Operaház

Részemről a kocka itt el volt vetve, innen már a művészeti igazgató kezébe tettem a feladatot. Almási-Tóth András egy számomra ismeretlen rendezőt javasolt, Dömötör Andrást, aki szerinte mindig zenéből indul ki, prózai előadásainál is létfontosságú a zene, és mivel folyamatosan keressük a jövő operarendezőit, jó alkalom kínálkozik az ő szerepeltetésére. Oké. De ki írja a párbeszédeket? Ez a kérdés főleg onnan lett fontossá, hogy a felkért rendezőtől és a forgatókönyvíró Vinnai Andrástól azt az információt kaptuk, hogy szívesebben vegyítenék a zenéket, és egyfajta családállítás keretében menne le az előadás, idősíkok oda-vissza ugrásával. Nyeltem egy nagyot, kiderítettük, a Milhaud-örökösök mit szólnak ehhez – az ő halála óta még nem telt el az a 70 év, amely szabadon szabhatóvá-varrhatóvá tenné az általa komponált zenei anyagot. Először tiltottak, csak külön felvonásban mehetnek Milhaud-részletek, aztán puhultak: végül is a világon nem nagyon fordul épp ezen opusz miatt hozzájuk más, ha jól gondolom. Megjött a zöld jelzés.

Vinnai András azután – már a Covid alatt – kiszállt, de ránk hagyományozta dr. Kántor Csaba karakterét, és az általam intellektuális humora és zenei tájékozottsága miatt igen nagyra tartott Litkai Gergely érkezett a dialógusok írására. A történetet Dömötör András maga is alakította Bíró Bence dramaturggal együtt, ráadásul igény mutatkozott a már létező operaszövegek újrafordítására is: ezeket Máthé Zsolt végezte el virtuóz módon – Milhaud darabjának természetesen egyáltalán nem létezett énekelt magyar fordítása. (Nem, kedves Néném, az áriaszövegek fordítójának családneve csak névazonos a feleségemével. Mi nem játszunk ilyet, az én családom otthon van, nem a színházban.)

Természetesen – természetesen? – a zene oldaláról is érkeztek impulzusok: Cser Ádám személyében vagány karmestert, színházi figurát javasolt a produkció élére a főzeneigazgató, Kocsár Balázs. És igen, Ádám még azzal a poénos helyzettel is élni tudott, hogy Cser Krisztiánnak hívják a címszereplőt – aki történetesen tényleg a testvére, mert nekik ez nem tilos. A Figaro3 produkció azután két olyan alkotó hölggyel is gazdagodott, akik munkáját ugyancsak nehéz pár udvarias szóval megköszönni: Horváth Jenny forgó-nyíló díszlete önmagában is megigéző látvány, Nagy Fruzsina ruhái pedig az igen széles testskálán mozgó énekeseinket mind igen előnyös pozícióban segítették, és mindben ott éreztem őket magukat, az ő valós személyiségüket is. Czeglédi Zsombor vetített képalkotása pedig abban segített, hogy egyrészt Kántor doktort – akivé végül az alkotók Rudi Petit avanzsáltatták – holtában is élőnek őrizhessük meg, másfelől pedig (micsoda szeretetre méltó agyamentség!) ha nem lett volna még elég a rengeteg munkából, Dömötörrel még egy zseniális áldokumentumfilmet is leforgattak Rudolffal, amit szünetben (!) indítanak rá a befelé szedelődzködő közönségre...

Forrás: Operaház

Mit mondjak, amikor néhány hónapja elkértem a véglegesnek látszó szövegkönyvet, éjjel, a konyhában láttam neki. És csendháborítással felérő röhögéseket produkáltam... Ezek emlékével beülni azért fura, mert közben a Beaumarchais-darab és történet keserédessége is megmaradt. Néhol fekete szín, néhol fekete humor hatja át, és habár több ujjongással is felérő extatikus pontja is lett az előadásnak hatalmas nevetésekkel és nyíltszíni tapsokkal – 400 tanúm van rá múlt szombatról! –, végig ott szomorkodhatunk Léon sorsának felderülésén és arcának árnyékosodásán is.

Többet erről nem írnék, kedves Néném, aki akarta, láthatta fizetős csatornánkon az előadást, aki elmulasztotta volna, annak pedig 2022. május 13-tól lesz rá 6 alkalma. De amit eddig előadtam, őszinte és hű folyamata egy ötletnek, s annak, amit abból a kiszemelt alkotók zseniálisan kibontani képesek. Igaz, most még túl sok benne a zene – így bőven 3 óra feletti a nettó előadásidő! –, de Dömötör András rendezői változata immár multimédiás csoportunk „dobozában" (szerverén) pihen, és jövő tavasszal összeülünk könnyíteni a művön, de csakis a mellékhelyiségek és utolsó villamosok időben történő elérése miatt. A rendező úr és művésztársai összeszorozták az anyag szerzőt, és így valóban köbre emelték a sevillai fodrász, Figaro és holdudvara történetét! Soha rosszabb évadvéget, mint ez a Figaro-történet.

Jövő héten már istenuccse a 2021/22-es Újranyitó évad bemutatóival folytatom!

„Zsú átvétá, kák szálávej létá!"

Üdvözli

Szilveszter

2021. július 4.