Sztársapkán nincs ársapka, avagy Prokofjev és Bieito még egyszer

Ókovács szerint az opera - 249. levél

Édes Néném,

a világsztárok importálása idehaza van rajt sapka, nincs rajt sapka kérdéssé vált. A magyar színházi élet doyenjévé lett elődöm, Szinetár Miklós egyik „tanítása” a sztárságról szól, no meg a hazai sztáréhségről, amely olyasmi után vágyik, amit igazán maga sem ismer, miközben talán nincs is. Megkérdezi tehát valaki, sőt, egy Valaki az operai főigazgatót: „És mondja, mikor jönnek már a sztárok?” Szinetár válasza: „Jönnek, csak mondjon egyet is!” Nem szívesen lettem volna Valaki helyében, mert az ember – az igazgató – vagy nem tud hozni sztárt, vagy hoz, de nem ismerik. Nem rémlik, hogy pl. Anja Silja vagy Agnes Baltsa nagyon felkavarták volna a sztárra szomjazó magyar rajongók lelkét az új évezred első dekádjában. Igaz, karrierjük lehajoló szakaszára érkeztek ide (Silja esetében: vissza), és az operaéneklésben a hetedik évtized teljes (fizikai) antropológiai cezúra: aki nyíltan nem ismeri el, odabelül az is pontosan tudja. És még hallani is.

Az meg mintha a kulturális antropológiához tartozó felismerés volna, hogy a sztárság fogalma mint egyfajta hosszú, leszakadt uszály jó tíz-tizenöt évvel követi a valóságot. Vagy mintha távoli galaxisokba tekintenénk: a messzi csillag azonos időben már egyáltalán nem az, mint amit érzékelésünk a lassan érkező fény nyomán lát. Akit mi sztárnak gondolunk a világban, tán már nemcsak a tünékeny, általában 25-30 éves pálya csúcsán jár túl (hisz oda feljutni is komoly idő), hanem a visszavonulást fontolgatná, ha az valódi gyakorlat volna.

Az az általában elsóhajtott mantra, amelyre Szinetár is utalt, kielégíthetetlen: vagy sztár nincs, vagy teljesítmény – vagy pénz. Kevesen tudják, legfeljebb sejtik, hogy egy-egy igazán nagy név ha nem is egy sarokház, de egy kisebb lakás árát elviszi, valójában nincs ma már, és mivel igen kevesen vannak igazán nagy sztárok, megtehetik, hogy válogatnak: ha nincs elég büdzséd, mennek máshova. Hovatovább egy opera-gigasztár estje ma nálunk akkor sem rentábilis, ha természetesen azonnali telt ház van, mert a durva árú jegyek kétszeresét kellene kérni ahhoz, bennem pedig felhorgadna a gondolat: tulajdonképpen Bécsből átránduló kultturisztoknak és hazai újgazdagoknak játszunk-e, vagy adunk esélyt az opera valódi hazai barátainak is? (Erre a megoldást a nézőtér árszabásának még nagyobb kilengetése ad, a szolgáltatás-érték viszony szempontjából ezért is zseniális megoldás a szeparált harmadik emelet – pl. az Erkel Színházban vagy a direkt „ergonómiailag” is demokratikusra szabott Bánffy teremben (Eiffel) ezt nem lehet megtenni.

Néném, volt ám itt világsztár a minap is, csak nehezen megy át: Calixto Bieito, a katalán rendező. Most úgy alakult, hogy két rendezését is játsszuk, ráadásul összeért a két sorozat a programban. Övé a Háború és béke és a Carmen is. A Háborúról ezúttal csak annyit, hogy a múlt héten oroszdicsőítés miatt ránk szállt Guardian végül csak’ lehozta a megkurtított levelem, amelyben népek és kultúrák megbélyegzése ellen emeltem fel a hangom. De a londoni lap, sajnos, még most sem akarja észrevenni a naptárban, hogy Prokofjev-év is volna, nemcsak ukrajnai háború (van tehát más célja a mű kitűzésének), és így azt sem, hogy két, fegyvereket küldő ország nagyvárosának világélvonalba tartozó operacentruma is összefogott, és bemutatja ugyanazt a nagyszabású alkotást, amelyet mi. Annyira kíváncsi vagyok, hogy a Bajor Állami Opera (München, ők játsszák előbb, március 5-től) és majd a Líceu (Barcelona) ugyanazt a mércét kapja-e, hisz a partitúra ugyanaz, benne a szöveg és a zene is ugyanaz. Náluk két orosz művész a kulcsfigura: Dmitrij Csernyakov rendez, Vlagyimir Jurovszkij vezényel. Ha mi az oroszokat éltettük, akkor ők is ezt fogják tenni.

Valójában, persze, mi nem éltettünk senkit sem, a mi katalán – hahó, Barcelona! – sztárrendezőnk, Bieito nagyon tisztességesen járt el, se 2021 őszén Genfben, se a koprodukció másik állomásán, a 2023-as januárban, Budapesten nem népekről beszélt, hanem egyetemes üzenetet fogalmazott naivitásról, tájékozatlanságról, ostoba félelmekről, beszűkült és nagyképű történelemszemléletről, hamis biztonságérzetről, személyes bizonytalanságról, pusztító dekadenciáról, civilizációk múlékony voltáról – és arról, hogy a háború mindent szétdúl, kifordít és tönkretesz. Igaz, nem voltak ukrán zászlók sem az előadásban, sem a magyar főváros kormányzati épületein – ezt is kifogásolták –, de orosz se volt sehol. Elismerem, München és Barcelona ezt még teheti másképp, ám ők akkor politizálni és megbélyegezni fognak, nem operát előadni. Hát majd meglátjuk.

Ugyanakkor Bieito itt marad nekünk a rendezéseiben. Nemcsak a Háború és békével – amelyet, ezúton spoilerezem, 2024 május-júniusában 7+1-es, tehát a mostaninál hosszabb sorozatban hozunk vissza az Operaház színpadára –, de a Carmennel is. Már kapom a jelzéseket, az Öné is megjött, drága néném, hogy mi ez a tömény testiség a színpadon, hol a szép díszlet, a délceg Sevilla, és persze, a sérülésmentes, kedélyes előadás, amelyben csak úgy mellesleg, csinos ízlésességgel szúrnak szíven egy énekesnőt, aki úgy omlik el, hogy se magát meg ne üsse, se a mi nyugalmunkat ki ne mozgassa.

Hát, ilyenre nem kell számítani. Megint, ezredszer is leírom: jegyvásárlás előtt ott a honlap a tájékozódásra: korhatár, stíluskategória, fényképgaléria, videóbejátszások. Bieito 1999-ben operatörténelmet írt egyik első rendezésével, ezzel a pereladai fesztivál számára készült Carmennel. Én biztos nem tudom megmondani, merre játszották, de magam Oslóban láttam, ahol akkor már kapható volt a párizsi DVD. A betanító csapat nem tudott hamar jönni, mert ment vissza a darab Londonba, ismerek bostoni és Los Angeles-i előadásokat is belőle. Amikor a jogot megkatuk, Béccsel együtt álltunk sorba, tehát ma az a nagy helyzet – ilyen se volt még a 140 évnyi párhuzamos működés alatt sose –, hogy ugyanaz a Carmen megy a sógoroknál, mint az Andrássy úton. Bieito Carmen-rendezése elemelkedett az adaptáció-léttől, és kvázi önálló művészeti entitásként járja a maga útját huszonéve már. Ha tehát megbírálja bárki, ám tegye, de érdemes tudni a Carmenről, hogy ha ez az opera nem a személyes szexusról, a mindent elborító és eluralni képes vonzerőről szól, akkor nem tudom, mi. És azt se árt megjegyezni, hogy ennek a felszabadító erejű rendezésnek a világ minden pontján soha nem látott sikere volt. Attól még találkozhat nem tetszéssel, de értéktelennek mondani esztétikai struccság.

No, kedves Néném, sok minden a tollamra került ma. De a legfontosabb talán az, hogy annyira azért mégsincs ám Prokofjev év, hisz halálának 70. évfordulója van, aminél kerekebb alkalmat is láttunk már, mégis elővette nemcsak a Müpa a maga Maratonjára, de a müncheni és a barcelonai operaház is műsorára tűzte Prokofjev műveit, no és mi is így tettünk. Márpedig ezek szerint az orosz-szovjet mester műve is megfellebezhetetlen érték, akkor pedig nem kell megtagadni őt a napi politika miatt se Londonban, se máshol. A másik pedig, hogy a mi Háború és békénk sztárrendezője újra itt volt Pesten, és Carmen-rendezése most már az Operaházban megy, aki tehát sztár-élményre vágyik, próbáljon meg legalább az állóhelyekre bejutni (amelyek valójában inkább támaszkodójegyek), hisz a zsöllye, a 62 páholy és a karzat már rég betelt. Jelentem, a szombati első előadás frenetikus volt, a magyar szólisták, énekkar, zenekar, gyermekkar akkor is világszínvonal itt, ha múltkor az Indexnek kellett cáfolnom, hogy mi ne járnánk a világban, vagy a világ ne járna nálunk. Szép hosszú listák voltak azok, és mindjárt indulunk a zenekarral is Portugáliába, de azért néha tényleg bánom, hogy minálunk mindig a szomszéd alpesi füve zöldebb.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. február 26.