Százéves autók a rajtvonalon

Míg világszerte múzeumok féltve óvott kincsei az ősautók, addig Angliában minden novemberben külön versenyt szerveznek számukra, amelyen idén egy 98 éves gép volt a legfiatalabb induló. Maga a London To Brighton futam sem új keletű: 1896-ban tartották meg először, miután eltöröltek egy ósdi szabályt, és többé nem kellett piros zászlós kísérőknek futni a veszedelmes automobilok előtt.

Egy kereken százéves Mercedes bandukol a londoni Westminster hídon, nyitott városnéző busszal követik a turisták. Galériához kattintson a képre! Forrás: MTI/AP/Lefterisz Pitarakisz

Csikorgó gumik, bömbölő motorok, sisakos sofőrök és navigátorok - csupa megszokott dolog egy autóversenyen, de aki ilyesmire számít a London To Brighton Run nevű rendezvényen, alaposan meg fog lepődni. Itt ugyanis hintószerű ősautókat fog látni régies öltözékű hölgyekkel és kalapos urakkal, akik erős biciklitempóban poroszkálnak az utakon, a vadul fényképező nézősereg sorfalai között. A világ egyik legkülönlegesebb versenyén abból a szempontból lazák a szabályok, hogy gyakorlatilag bármilyen forgalomképes autóval lehet indulni, legyen az három- vagy négykerekű, gőz- vagy benzinmotoros, sőt, még csak kategóriákba sem osztják őket a szervezők. Egy megkötéssel azonban erősen behatárolják a lehetőségeket: csak 1905-nél régebbi évjáratú jármű nevezhető.

Ilyen matuzsálemekkel földi halandó normál esetben legfeljebb múzeumokban találkozhat, működés közben pedig körülbelül akkora eséllyel tud akár csak egyet is elcsípni, mint egy meteorbecsapódást. A Hyde parkban azonban nem csak egy, hanem több mint négyszáz antik autó állt rajthoz vasárnap kora reggel, hogy teljesítse a Brightonig kijelölt 54 mérföldes (86 kilométeres) versenytávot. Természetesen a szuszogó, vízgőzt és pernyés kormot eregető gőzautók körül tolong a legtöbb érdeklődő, amelyeket külön szertartással kell felfűteni indulás előtt. A megjelent ősautók többsége belső égésű motoros, de ezekkel sem lehet ám csak úgy gombnyomásra elindulni, mint a maiakkal: dúsítás után a lendkerékforgatás vagy – a modernebbeknél – kurblitekerés hozza edzésbe a sofőröket, ráadásul menet közben is folyamatosan gépészkedniük kell.

Motorkerékpár és fotel vadházasságából született az 1904-es évjáratú Lagonda. De van rendszáma, úgyhogy mehet közúton, bár nem tűnik életbiztosításnak Forrás: MTI/AP/Lefterisz Pitarakisz

Persze a százéves vagy a még régebbi, kezdetleges járgányokkal a lerobbanásveszély is bele van kódolva minden egyes mérföldbe, de ha csak kisebb a baj, a közönség bármikor segít a betolásban. Amikor szerelésre van szükség, a versenyzők megállnak egymásnak segíteni, hiszen ez így természetes. Az is magától értetődő (igaz, a magyar közeledési morálon szocializálódva felfoghatatlan), hogy a gördülő forgalomi akadályok miatt nem dudálnak és hőbörögnek a modern autók vagy buszok sofőrjei, hanem türelmesek, sőt, maguk is megcsodálják a veteránokat.

Nézői szempontból különösen élvezetes a London To Brighton Run, hiszen a Forma-1-gyel ellentétben nem csak egy-egy csíkot lehet látni az autókból, hanem lassúságuk miatt alaposan szemügyre lehet venni őket. A technikai határai mellett még a versenyszabályzat is külön rendelkezik a szerény tempóról: a teljes távon nem szabad átlépni a 20 mph-s (32 km/h-s) átlagsebességet.

Sosem visítanak a gumik rajtnál, füst legfeljebb csak akkor képződik, ha egy gőzautó készül szuszogva elindulni. A többség azonban belső égésű motoros Forrás: MTI/AP/Lefterisz Pitarakisz

Joggal kérdezhetik persze, hogy ha nem szabad száguldani, akkor mégis ki nyeri az évszázados autók futamát. Nos, mindenki kap egy teljesen egyforma érmet, aki délután fél ötig célba ér a híres dél-angliai üdülőhelyen, Brightonban, a leggyorsabbak nevét pedig elvből sohasem hozzák nyilvánosságra. Ezen a versenyen kizárólag a részvétel a fontos, a befutó utáni hangulatos tengerparti összeröffenésen (Madeira Drive) pedig bárki szívesen mesél a többieknek az autójáról vagy az élményeiről.

A Veteran Car Run fontos társadalmi esemény, amelyen rendszeresen megfordulnak legendás autóversenyzők, angol arisztokraták és külföldi hírességek – például III. Rainer monacói herceg is megtette már a távot. Szó sincs persze olcsó mulatságról, hiszen éppen a futam miatt jó ideje csillagászati árakon cserének gazdát az 1905 előtti autók, miközben az alig néhány évvel fiatalabb veteránokra drámaian csökkent a kereslet. Valójában nem is igazi motorsport-rendezvény, hanem a világ egyik legizgalmasabb autós partija a London To Brigton, amit évről évre egyre több turista követ, újabban nem csak az utak széléről, hanem a mezőnyt kísérő nyitott emeletes városnéző buszok fedélzetéről.

A közönség soraiban minden apa igazi rémálma, amikor egy tucat ember hallótávolságán belül megkérdezi a gyereke: ez milyen autó? Természetesen még egy középhaladó veteránosnak sem lehet fogalma a válaszról, hiszen itt nem Minik vagy Porsche 911-esek korzóznak, hanem sosem látott, az esetek többségében embléma nélküli, özönvíz előtti automobilok. Előfordulnak ugyan máig fennmaradt márkák képviselői (például néhány Mercedes vagy Renault), de a legtöbb gyártó neve már csak dédapáink emlékezetében él.

A sok Humberette, Lagonda, De Dion Bouton, English Mechanic, Panhard & Levassor vagy Léon Bollée láttán inkább csak általános érvényű igazságokat lehet megfogalmazni az ősautókról. Minél öregebbek, annál inkább hasonlítanak a lovas kocsikra, kezdetleges megoldásaik pedig különös kontrasztot mutatnak a mai modern technikával. Általánosak a küllős kerekek, keskeny (jobb esetben nem tömör, hanem felfújható) gumikkal, a kiálló sárvédők, a temetőimécses-szerű fényszórók, az ipari radiátorra emlékeztető hűtők vagy az egyszerű tuskófékek.

Az 1905-ös De Dion Bouton vígan szalad, két évvel idősebb társát azonban tolni kell. Minél hidegebb van, annál inkább háttérbe szorulnak a korhű öltözékek Forrás: MTI/AP/Lefterisz Pitarakisz

Ám azoknak is igazuk lehet, akik inkább míves anyaghasználatot állítják szembe a mai poliészter tömegautó-korszakkal: fa karosszériák, csillogó réz kiegészítők, fonott kosár csomagtartók és vaskos bőrkanapék idézik fel a 19-20. századforduló kézművesiparát. Akkoriban az autózás földöntúli luxusnak számított, de ez egyúttal kényszerűen kabriózást is jelentett (amikor megjelentek, akkor is még évtizedeken keresztül drágábbak voltak a zárt kocsiszekrények, mint a nyitottak). Emiatt aztán a London To Brighton Run legtöbb résztvevője ki van téve az időjárás viszontagságainak, ami gyakran a dress code-ot is felülírja.

Alapvetően régies öltözékben illik rajthoz állni, de az idei hűvös idő miatt sokan pufi kabátban próbáltak nem kockára fagyni a nyitott bakon, a múltidézést pedig kénytelen voltak letudni egy-egy kalappal vagy bőrsapkával és pilótaszemüveggel. De még így is mindenki jól járt, hiszen az Angilában oly jellemző zuhés napokon mindenki esernyőkkel vagy illúzióromboló esőkabátokban próbálja túlélni a Brightonig vezető utat. A futamot azonban, ha esik, ha fúj, megtartják minden november első vasárnapján 1927 óta, csak a második világháború idején kellett lefújni néhány évre.

Hihetetlen látvány a londoni taxik és emeletes buszok forgatagában az özönvíz előtti autókon furikázó mezőny. A többi közlekedő errefelé türelmes Forrás: MTI/AP/Lefterisz Pitarakisz

Ennél is régebbre nyúlnak vissza a rendezvény gyökerei: a magyarországi millenium évében tartották meg először, így ez a világ legrégebbi máig létező autóversenye! Az indulás körülményei különösen érdekesek, hiszen örömünnepként rendezték az angol sofőrök 1896. november 14-én annak tiszteletére, hogy három évtized után a parlament eltörölt egy ma komikusnak hangzó, de akkoriban drámai törvényt, a Red Flag Act-et. Ennek értelmében minden automobil előtt egy kísérőnek kellett szaladnia piros zászlóval, hogy felhívja a gyalogosok figyelmét a közelgő veszedelemre, a legnagyobb sebesség pedig még lakott területen kívül sem haladhatta meg a 4 mph-t (6,4 km/h-t).

A szigorú szabályra a kezdeti sok gőzmobilos gázolás miatt volt szükség, bár sokan a vasúttársaságok lobbiját sejtették mögötte, idővel pedig egyszerűen gúzsba kötötte a közlekedési infrastruktúra és az autóipar fejlődését. Nem véletlen, hogy a legelső London To Brighton verseny egy piros zászló széttépésével indult, és máig az angol motorizáció egyik legfontosabb ünnepe – még így, csigatempóban is.