Made In Britain - jellegzetesen brit zenei műfajok

Vágólapra másolva!
Az Egyesült Államok mellett az Egyesült Királyság, azaz Nagy-Britannia a modern könnyűzene szuperhatalma, vagy egyenesen szülőhazája, ez teljesen nyilvánvaló. Túlnyomórészt e két, popzenét uraló ország alakította ki az egyes műfajok, stílusok jellegzetességeit, sajátos jegyeit. Van, amelyiket oda-vissza hatással - ezek közül a legtöbb az egész világon elterjedt -, van azonban olyan is, amit bár mindenütt ismernek, döntően mégis megmaradt az egyik ország határain belül. Ezúttal a jellegzetesen brit zenei műfajokat, stílusokat vesszük górcső alá.
Vágólapra másolva!

8. Madchester, cipőbámulós noisy-pop

Ebből a független színtérből nőtt ki a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának két jellemzően brit stílusa, az egyaránt rövidéletű manchester-i baggy-színtér és a Jesus And Mary Chain-köpönyegéből kibújt zajfüggönyözéssel élő cipőbámulós (shoegazing) noisy pop. A Manchester környéki együtteseket tömörítő, madchesterként, vagy baggy-színtérként emlegetett, pszichedelikus rockon edződő és a Második szeretet nyara (1988) utáni hedonista extázisban fürdőző formációk az újra felfedezett elszállt gitárzenéket keverték a New Order klubjából, a Haciendából kiszűrődő táncos ritmusokkal. A Happy Mondays, a Stone Roses, az Inspiral Carpets és a megújult Primal Scream végigbuliztatta a fiatalokkal az 1989-1991 közötti időszakot először találva közös halmazt a rockzene és a tánczene hívei körében.

The Stone Roses

A Shoegazing/cipőbámulós mozgalom ezzel nagyjából egy időben hódított, mint neve is jelzi nem éppen a táncterek megtöltését tűzte ki céljául. A zaj-rock cizellált - Jesus And Mary Chain-nyomán annak brit ágát megerősítő - együttesei azonban gyorsan az önismétlés csapdájába jutottak ("az önmagát ünneplő szcéna" sajtótól kapott gúnymeghatározása sokat elárul). Mindenestre ekkoriban a My Bloody Valentine, a Ride, a Lush, a Slowdive, a Chapterhouse, vagy a Swervedriver komoly alternatívát jelentett az otthon maradóknak. Ráadásul eléggé meglepő módon, anélkül, hogy komolyabb utóhatása lett volna, ezeknek a zenekaroknak az amerikai piacra is sikerült betörniük és ez jó néhány más, tipikusan angol stílus képviselőinek nem adatott meg.

9. Britpop

A britpop néven emlegetett kilencvenes évek közepi nagy angol zenei mozgalom koránt sem volt egységes, ám hatásossága olyan nagy volt, hogy azóta sem született ennél karakteresebb bélyeg a brit gitárzenében (a Franz Ferdinand tündöklése óta divatos poszt-posztpunk/diszkópunk címkével emlegetett formációk garmadája még egy rendes gyűjtőnévvel sem rendelkezik). A helyi cipőbámulásba beleunt és a madchester mocsarába belefulladt, valamint a grunge érthetetlenül nagy angliai hódítását megelégelő angol zenekarok 1993-ban kezdték visszahódítani saját közönségüket, eleinte kis léptékben, majd szinte felfoghatatlan méretekben. A Suede és az Auteurs cizellált, hetvenes évek eleji Bowie-t idéző lemezei nyitották a sort, a Blur, az Oasis és a Pulp aratta le a dicsőséget, a kilencvenes évek közepének brit gitárpopja pedig szinte soha nem látott népszerűséget hozott a helyi rockzenének. A trónolók és a derékhad együttesei (Elastica, Boo Radleys, Supergrass, Verve, Paul Weller, Echobelly, Shed Seven, Cast, Dodgy, Kula Shaker stb.) 1997-ig egyértelműen uralták az ország zenei életét, bár mellette magas hőfokon izzott a sokféle elektronikus tánczenei alműfaj is.

10. Jungle/triphop/bigbeat

A tánczenében Anglia sokáig nem tudott semmiféle úttörő szerepet felmutatni (a soul/funky/diszkó-expressz után csak loholni tudott, a hiphop, akárcsak a techno és a house, szintén Amerikában született, az abból kinövő rave pedig hiába Anglia buliközpontjaiban kristályosodott ki, gyorsan behálózta az egész világot. Viszont ezúttal is Jamaicának köszönhetően a kilencvenes évek hajnalán létrejött egy műfaj, ami kezdetben tisztán Angliában hódított, és ott is leginkább a föld alatt. A hipergyors tempójú breakbeat hardcore-ból jamaikai ízekkel kevert jungle a londoni underground klubvilágban született (Fabio és Grooverider hathatós támogatásával) és mutálódott egészen addig, még úgy 1995-től drum'n'bassnek nem hívták. Az egyik utolsó nagy tánczenei forradalmat nyújtó stílussal tehát Anglia is törlesztett valamit az elektronikus zenék fejlesztésében, a gyorsan sokfelé szaladt irányzat néhány sztárt és nívós produkciót adott a kilencvenes évek második felében a világnak (Goldie, Roni Size, LTJ Bukem, 4hero), valamint egy időre mindenhová befurakodta magát (például még David Bowie, vagy a U2-dalaiba is).

Aztán ha már így belejött, a kilencvenes évek első felében még egy újszerű stílust szült Anglia, ezúttal bristoli központtal, szintén fontos mozzanatokat kölcsönözve Jamaicától, illetve a bristoli karibi-kolóniától. A triphop néven elhíresült, lassú alapokra, dzsesszes, soulos hangmintákkal rádolgozó, többnyire énekesnőknek teret adó stílus a britpop virágzása idején élte fénykorát, a kocsmák helyett a szobák csendességét favorizáló hallgatók körében. A Massive Attack, a Portishead, a Morcheeba, az Archive és az ekkoriban mind hasonlóval próbálkozó tucatnyi sok kicsi zenekar szép lassan eltűnt a színről, egyedül a legnagyobb nevek maradtak aktívak (a Portishead ugyebár hosszú szünet után éppen mostanában tért vissza).

Massive Attack

A kilencvenes évek második felét tánczenei szempontból Angliában egy könnyed, laza, kifejezetten bulizásra kitalált, szintén rockereket és elektrósokat összeeresztő műfaj, a bigbeat uralta. A nevével sokmindent eláruló, kövér ütemeket, savas elszállásokat, rockos stílusjegyeket és jó adag humort egyesítő stíluskavalkád a Chemical Brothers és Fatboy Slim irányításával szórakoztatott néhány évig.

11. Grime/dubstep

Jelenleg ugyan az ezredforduló óta ismét gombamód szaporodó gitárszíntér uralja az angol rockéletet, viszont a többnyire idézetekből építkező zenekarok mellett szintén jungle-mutációk jelentették a karakteresen, sajátosan brit-ízeket a 21. században, ezek pedig a drum'n'bass és house frigyéből létrejött UK Garage oldalhajtásai, az angol rapnek is nevezhető grime illetve a UK Garage és a drum'n'bass-alfajok belassított szülötte, az inkább instrumentális dubstep. Az angliai underground rap a nyolcvanas évek végén már felvette az amerikai hiphop fonalát, ám kommerciális szinten, egy-egy kósza kísérlettől eltekintve csak az ezredforduló környékén kezdett megizmosodni a műfaj. Ezzel párhuzamosan a UK Garage is kitermelte a maga tehetséges MC-jeit, akik a hiphop műfaj süllyedését semmibe véve létrehoztak egy eredeti és izgalmas angol mutációt. A grime zeneileg a hiphop, a drum'n'bass és a UK Garage keveréke, pergős ritmusához, nagyon tempós nyelvpergető rapperek passzolnak, akik gyakran igen sötét témákkal, komoly társadalmi-szociális mondanivalóval hívják fel magukra a figyelmet. A lényegében a műfaj felett álló The Streets azért természetesen itt is megemlítendő, de Dizzee Rascal, Wiley és női vonalat erősítő Lady Sovereign mellett számos remek előadó tűnt fel az elmúlt két-három évben (Sway, Durrty Goodz, Kano, Lethal Bizzle és a Mitchell Brothers), sőt a grime és az indie keresztezése, a grindie is hódít.

A dubstep szintén a UK Garage-ból hajtott ki, erősen basszusdominanciájú, sötét hangulatokat festő műfaj, nem igazán tánczene, Londonban mégis több klubot eltart. Egy-két éve már az undergroundból is kidugta a fejét (Burial, Benga, Skream, Kode9), bár túlságosan magasra eddig nem sikerült kiemelkednie.