Meg kell barátkozni a székletátültetéssel

Az egészséges széklet a probiotikus tejtermékeket megszégyenítő mennyiségű baktériumot tartalmaz, amelyek a hasmenéses beteg beleibe juttatva helyreállíthatják a bélflóra felborult egyensúlyát, és visszaszorítják a bajkeverő mikrobák szaporodását. Az eljárás olcsó, egyszerű és biztonságos volta a szakmát már meggyőzte a paradigmaváltás szükségességéről.

Marion Browning, az USA-beli North Providence-ben élő idős asszony csaknem egy éve gyötrődött idült hasmenéstől, amely egy antibiotikumos kezelés során kezdődött. A hölgy Clostridium difficile bélbaktérium okozta vastagbélhurutban szenvedett. A magas lázzal, levertséggel járó, kimondottan fájdalmas hasmenéses betegség hajlamos idültté válni, illetve időről időre visszatérni. A hasmenéses és gyulladásos tünetekért főleg baktériumok által termelt méreganyagok - toxinok - a felelősek, amelyek részint felborítják a bélhámsejtek normális működését, részint pedig heves immunválaszt váltanak ki.

Az asszony gasztroenterológusa a legjobb tudása szerint járt el: egyik antibiotikum-nagyágyút durrogtatta a másik után, ám a makacs Clostridium-fertőzéssel mindegyik csak ideig-óráig bírt el, s az átmeneti javulás után a kezelést túlélő kórokozók hamar szaporodni kezdtek - írja a Scientific American decemberi száma. Miután a negyedik szer is kudarcot vallott, és a tűrhetetlen hasmenés ismét kiújult, az orvos széttárta a karját: neki több ötlete nincs. Ajánlott azonban egy kollégát, Colleen Kellyt, aki egy újszerű - és meglehetősen bizarr - eljárással kísérletezik, amelynek angol neve (fecal transplant) leginkább "székletátültetés"-nek magyarítható.

Amikor a gyógyszeres kezelés csődöt mond

A C. difficile okozta bélhurutos esetek legtöbbjének hátterében egyértelműen az egészséges bélflóra egyensúlyának felborulása áll. A C. difficile csak akkor képes elszaporodni, ha a vele versengő, térnyerését visszaszorító többi bélbaktérium egyszer csak eltűnik a környezetéből. Ilyen helyzet pedig leginkább akkor áll elő, ha bélcsatorna jóindulatú lakóit valamelyik széles spektrumú antibiotikummal tömegesen átsegítik a másvilágra. Az ügyben legtöbbször ludas klindamicinen kívül erre bármelyik közönséges antibiotikum képes lehet, így az elterjedten alkalmazott penicillin-származékok vagy a cefalosporinok is.

Még csak nem is okvetlenül szükségeltetik hosszan tartó antibiotikum-kúra a bélflóra megtizedeléséhez: szerencsétlen esetben egyetlen adag, fogászati vagy műtéti beavatkozás kapcsán megelőzésképpen adott szer is kiirthatja a békés együtt élőket, s ezzel kinyithatja a kiskaput a C. difficile előtt. Bár néha hat hónap is eltelhet a gyógyszerhasználat és a kórkép kifejlődése között, a tünetek általában az antibiotikum szedése után röviddel jelentkeznek. Az ok-okozati kapcsolat annyira nyilvánvaló, hogy a szakemberek körében teljes az egyetértés: a C. difficile okozta bélhurut a széles spektrumú antibiotikumok szedésének egyik legjelentősebb egyéni kockázata (a társadalom egészére vonatkozó kockázatokkal a közelmúltban megjelent cikkünk foglalkozott).

A C. difficile elleni hatékony gyógyszeres küzdelem többféle akadályba ütközik. Egyfelől a kórokozó ma elterjedt törzsei egy sor antibiotikumra eleve érzéketlenek; másfelől még a rájuk nézve veszélyes szerek elől is el tudnak rejtőzni, ha a körülöttük képződő nyálkás-gennyes anyagba, az ún. álhártyába (pszeudomembránba) burkolóznak, vagy ha spórákat hoznak létre, amelyek elképesztően ellenálló, szinte bármit átvészelő túlélőképletekként működnek. E tulajdonságaival magyarázható, hogy a C. difficile ijesztően sarokba tudja szorítani az orvosokat; megesik, hogy az igazán súlyos állapotú beteget már csak a vastagbél teljes eltávolításával tudják megmenteni.

Élőflóra - sajátos forrásból

Az új módszer - amelyre "fekális bakterioterápia" néven is hivatkoznak - azon a felismerésen alapul, hogy a C. difficile ámokfutása az egészséges bélflóra lakóinak visszatelepítésével megfékezhető. Márpedig kiegyensúlyozott bélbaktérium-tenyészethez sehonnan sem juthatunk egyszerűbben és nagyobb mennyiségben, mint egy egészséges ember székletéből, hiszen a normális konzisztenciájú széklet szárazanyag-tartalmának felét baktériumok adják. Ezzel a tömeggel és töménységgel a legjobb probiotikus joghurtok sem vehetik fel a versenyt - arról nem is beszélve, hogy a tejtermékek flórája csak részben képes kolonizálni az emberi bélcsatornát, míg a széklet pontosan a kívánt fajösszetételű baktériumtársulást kínálja, amely azonnal kész a megtelepedésre.

Mást nem is kell hát tenni, mint találni egy megfelelő donort, a székletét sóoldattal vagy tejjel a megfelelő állagúra hígítani, és egy kiadós tisztító beöntést követően bejuttatni a beteg beleibe a baktériumkultúrát. Bár elvileg bárki lehet donor, akinek ép a bélműködése - és persze szigorú vizsgálatokkal bizonyított módon nem hordoz semmiféle kártékony kórokozót -, a betegek lelkileg (vagy inkább zsigerileg) jobban viselik, ha közeli hozzátartozójuktól érkezik az adomány. A cikk elején említett Browning asszony például saját, 49 éves fiát választotta, aki - miközben édesanyja az orvos segítségével alapos béltisztításon esett át - némi enyhe hashajtóval garantálta a sikeres donációt. A doktornő a hígított széklet-adományt egy, a vastagbéltükrözéshez is használatos endoszkóp segítségével juttatta fel Browning asszony vastagbelébe. A hasmenés két nap alatt megszűnt, és azóta - vagyis teljes egy év elteltével - egyszer sem tért vissza.

Forrás: AFP

Nem gusztus dolga

Ha egy terápiás beavatkozás olyan lehengerlően sikeres, mint a székletátültetés, nem szabad az ízlésünkre hallgatnunk. Hiába tiltakozik a gyomor, az eddigi - igaz, egyelőre nem igazán széles körű - alkalmazás során tapasztalt 90%-os gyógyulási arány arra figyelmeztet, hogy az ösztönös idegenkedést ideje legyőzni. Azok az orvosok, akik az USA-ban, Európában és Ausztráliában Colleen Kellyhez hasonlóan kísérleteznek a módszerrel, nem egy, a Browningéhoz foghatóan mesébe illő történetet tudnak felidézni.

Idekívánkozik például annak a 61 éves asszonynak a gyógyulása is, akit már annyira legyengített a betegség, hogy kerekes székbe kényszerült, és pelenkát kellett viselnie. Míg a vizsgálatok szerint ebben az állapotában a belei egyetlen, a normális flórára jellemző baktériumot sem tartalmaztak, a férjétől kapott székletátültetést - és maradéktalan felépülését - követően a beléből izolált bakteriális életközösség összetétele tökéletesen normálisnak bizonyult (s nem véletlenül pont olyannak, mint a férjéé). Az eljárás olcsó, egyszerű és biztonságos volta - különösen a C. difficile gyógyszeres kezelésének nehézségeivel szembeállítva - a szakmát már meggyőzte a paradigmaváltás szükségességéről. A székletátültetés teljes körű gyógyászati befogadását - a "pfuj!"-faktoron, vagyis az ösztönös irtózáson kívül - most már csak az hátráltatja, hogy a klinikai kipróbálások megkezdése előtt a székletet gyógyszernek, eszköznek vagy sejtkészítménynek kellene nyilvánítani, és az USA illetékes hatósága egyelőre nem jutott dűlőre ebben a fontos terminológiai kérdésben.

A Clostridium difficile baktérium "előkelő" rokonsága

Az oxigéntől elzárt helyeken, főleg a talajban tenyésző, méreganyagokat termelő Clostridium bacilusok méltán hírhedt nemzetsége jó néhány nehézfiúval büszkélkedhet. A Clostridium tetani a tetanusz, a C. perfringens a harctéri sérülteket régen tömegével pusztító gázgangréna, a C. botulinum pedig a botulizmus néven ismert bénulásos mérgezés kórokozója. Ebben az illusztris társaságban szerény rokonnak tűnik a C. difficile, ez az egyszerű bélbaktérium, amely a népesség 2-5 százalékának béltraktusában feltűnés nélkül eléldegél. Azonban a C. difficile, ahogy fajneve - nehéz, vagy inkább: problémás - is sugallja, mégsem marad el a rokonságtól. Bár eredetileg nehézkes tenyészthetősége miatt keresztelték így, legalább ennyire kiérdemli nevét az általa okozott bélgyulladás kellemetlen és makacs volta, illetve az antibiotikus kezeléssel szembeni ellenállása okán.