Ki hisz még a szerelemben?

2016.02.14. 12:56

A szerelem hiábavalóságát bemutató, fájdalmas filmekkel tele van a padlás, de mi van, ha az ember épp nem vágyik lelombozó párkapcsolati drámára? A másik oldalon túlcukrozott limonádé vár. Itt a menekülő útvonal: három elvarázsolt, életigenlő és szórakoztató szerelmes filmet ajánlunk.

A kiábrándult cinikusoknak sokkal könnyebb dolguk van. Mind a tíz ujjukra találnak olyan marha jó filmeket, amikkel álmos vasárnapi délutánokon arra emlékeztethetik magukat, hogy a szerelem egy álságos össznépi agyrém. Az önámító optimistáknak meg a limonádé jut. Nagyítóval kell keresni azt a szerelmes filmet, ami értelmes, elgondolkodtató, szórakoztató, és mégsem bunkóz le a végén azzal a fájdalmas végkövetkeztetéssel, hogy ne erőlködjünk, úgyis boldogtalan a vég.

Úgy néznék valami olyat, mint az Egy makulátlan elme örök ragyogása!Forrás: SPI

Mi mégis nekiálltunk, és találtunk is egy elvarázsolt, hipnotikus szerelmes filmet, az új Egy makulátlan elmé-t, aztán előtúrtunk egy imádni való, vicces, időutazós gyöngyszemet is pár évvel ezelőttről, a végén meg belefutottunk egy elképesztő, romantikus sci-fibe, ami olyan, mintha a Gattacá-t és az Amélie-t keresztezték volna. 

A szerelem üstököse (Comet, 2014)

Egy fiú (Justin Long) sorban állás közben elkezd udvarolni a mögötte várakozó, gyönyörű lánynak (Emmy Rossum), aki először nem sokat törődik a habókos sráccal, aztán mégis otthagyja épp zajló randiját a kedvéért, hogy együtt nézzék az éjjeli meteorzáport a temetőben. Az ő következő hat évüket meséli el a film, de nem lineárisan, hanem négy különböző idősíkot váltogatva.

Nem akar életszagú lenni - Emmy Rossum és Justin Long A szerelem üstököse című filmbenForrás: ADS Service

Eszünkbe juthat erről Richard Linklater Mielőtt-trilógiája, de elég pár képkocka A szerelem üstökösé-ből, hogy egyértelmű legyen, ez teljesen más világ: nem reális és életszagú akar lenni, inkább mágikus. Álomszerű jelenetek váltják egymást, először az sem tiszta, hogy áll össze a szerelem kronológiája, sőt az sem, kell-e egyáltalán időrendet keresni, vagy a beszélgetések különböző párhuzamos valóságban játszódnak. A puzzle-t nekünk kell összeraknunk, és még az is elképzelhető, mindenkinek más kép áll össze a végére. 

Sok kritikusnak jutott eszébe erről a filmről az Egy makulátlan elme örök ragyogása, Michel Gondry remekműve a felejteni akaró szerelmesekről, mert mindkettő hasonlóan elvarázsolt, enigmatikus történet a kapcsolatok végső lehetetlenségéről és az emberek kiölhetetlen szerelemvágyáról, különleges képekben elmesélve. Sam Esmail rendező egy-egy utalással egyébként szándékosan kikacsint két rokon filmre - vagy épp fejet hajt előttük? - mind az Annie Hall, mind a Kótyagos szerelem alapmű az őrült, abszurd szerelem témakörében (és lehet, hogy ennél több kikacsintást is fel lehet fedezni).

Like Crazy
Kapd be, Katherine Heigl!
Ha zokogni szeretne, és örömmel dagonyázna az emberi kapcsolatok reménytelen mocsarában, ahhoz is ajánlunk muníciót. Összegyűjtöttünk néhány gyönyörű, fájdalmasan szívfacsaró szerelmes történetet, amik mellé garantáltan jár néhány elmorzsolt könnycsepp. Két éve pedig olyan romantikus filmeket ajánlottunk az elmúlt évekből, amik - a legtöbb hasonló műfajú filmmel ellentétben - nem hazudnak, hanem bugyuta dramaturgiai csavarok nélkül, életszerűen mutatják be, hogyan botladozik az ember ebben a kiismerhetetlen, őrült nehéz társasjátékban, amit szerelemnek szokás hívni.

Ráadásul a szerelemről való gondolkodás csupán egy rétege a filmnek: amikor a két főhős a művészeti formák időhöz kötöttségéről beszélget („mindnek van eleje, vége, közepe”), akkor valójában kulcsot kapunk A szerelem üstökösé-nek megértéséhez is. Többértelmű a történet vége, esélyt adva arra, hogy mindenki saját világlátásának, hozzáállásának megfelelően magyarázza az utolsó képsorokat. A film nálunk csak egy villanásnyi ideig volt a mozikban, de VOD-szolgáltatóknál elérhető.

Időről időre (About Time, 2013)

Az Igazából szerelem rendezőjének legutóbbi filmjét többek közt azért muszáj most előszednünk, mert két és fél évvel ezelőtt úgy ledorongoltuk, ahogy nem érdemelte meg. Igazságtalanok voltunk, ám ez úton szeretnénk rehabilitálni: az Időről időre egy remek, játékos, szerethető romkom, műfajában az egyik legjobb az utóbbi évekből.

Végre egy jól sikerült randi - Domnhall Gleeson és Rachel McAdams az Időről időre című filmbenForrás: UIP Dunafilm

A főhős srác (Domhnall Gleeson) kicsit suta, kicsit esetlen, viszont képes visszautazni a múltba, csodás természetfeletti képességét azonban nem a világ megmentésére vagy a történelem titkainak kifürkészésére használja. Ő csak egyszerűen szeretné becserkészni a lányt, akibe belebolondult (Rachel McAdams).

Ha valaki véletlenül nem látta volna még eddig, nézze meg. Az időutazás témája ne riassszon el senkit, mert csupán ürügy, a cselekményszövés szolgálóleánya, nem valódi sci-fi. (Az időutazás sokkal hangsúlyosabb a szintén McAdams főszereplésével készült Az időutazó feleségé-ben, viszont az nem túl jól sikerült film, ott inkább a könyvet ajánljuk.)

Frequencies (2013)

Ősrégi filozófiai dilemma az, hogy van-e szabad akarata az embernek, vagy a sorsa előre el van döntve. Ez a film már azért is érdekes, mert a szerelem összefüggésében teszi fel ezt a kérdést (a Sorsügynökség is ezt tette, milyen borzadályos eredménnyel), ráadásul egészen egyedi köntösbe öltöztetve. A sci-fi alaptörténete nagy vonalakban emlékeztet a Gattacá-éra: míg ott a DNS döntött a szereplők sorsáról, ebben a filmben az ember által kibocsátott rezgéshullámok gyakorisága határozza meg a jövőjét.

Fontos a hasonló hullámhossz - Daniel Fraser és Eleanor Wyld a Frequencies című filmbenForrás: FilmBuff

A magas frekvenciájú embereknek kezére játszik az univerzum, bankót találnak az utcán, és a vonat akkor gördül be az állomásra, amikor ők a peronra lépnek. Az alacsony frekvenciájú emberek éppen ellenkezőleg: totál lúzerek, akik nincsenek szinkronban a világmindenséggel. Mi van, ha egy alacsony frekvenciájú srác végzetesen beleszeret egy magas frekvenciájú lányba? Mi köze Mozartnak a világbékéhez, a villák csörömpölésének a szerelemhez? És miért tulajdonítunk olyan nagy értéket a szabad akaratnak?

Ez egy olyan film, amiről utána órákat el lehet beszélgetni: nem változtatja meg a gondolkodásunkat örök időkre, de szórakoztató, ambiciózus történet, aminek varázsát nagyon tudatosan megkomponált képi világ fokozza. Amikor később olvastam, hogy a fiatal rendezőt (Darren Paul Fisher) Magritte, a belga szürrealista művész inspirálta a látvány megalkotásában, cseppet sem csodálkoztam. A képek által megteremtett különleges atmoszféra már akkor behúz, amikor még alig pedzegetünk valamit a sztoriból. Élvezetes film, nem egy tucatsztori.

KAPCSOLÓDÓ CIKK