XXIII. fejezet

XXIII. fejezetHamburgnál, mint köztársaság,több volt Velence, Flórenc;de osztrigája jobb! s kiváltjeles pincédbe', Lorenz!Szép este volt, hogy Campévalbeültünk ott mi ketten:Rajna borán és osztrigánszottyant dőzsölni kedvem.Jó társaság volt éppen ott:a többi közt örömmelláttam viszont ott Chaufepiét,baráti, új körömmel.Wille is ott volt - ő, kinekkész emlékkönyv az arca:a körmös Akadémiavilágos rajzú karca.S ím haragosod, Jehovánk:pogány, vak Fucks! CsupáncsakHegelnek híve ő, s talánCanova Vénuszának.Campém Amphitryo vala:arcán a kéj hozsannátvirított, s üdvöt két szeme, -mint dicsőült Madonnák!Étvággyal ettem-ittam ésszóltam magamba', csöndbe':"Campe bizony nagy férfiús a kiadóknak gyöngye.Más kiadótul már talánfelfordultam vón' éhen -s ő ád még innom is! Nem ishagyom el őt, nem én, nem!Hála az Úrnak, venyigénklevét ki érni hagyta -és kiadó gyanánt nekemJulius Campét adta!Hála az Úrnak odafönn,kinek legyen! szaváraosztriga nőtt a vízbe ésszőlő a Rajna-tájra,sőt citrom is, bemártaniaz osztrigát egészen!Tedd hát, Atyám, hogy kosztodatma éjjel jól emésszem!"Lágyra hangol a Rajna-bormindig: a meghasonlástfeloldja - hadd szeressek énaz emberben hasonmást.Az uccán kóvályogni küld,hogy lelkem künn az éjbenlelket keressen - mely lakikgyöngéd fehérszemélyben.Ez az a perc: a bú, a vágydagályként jő felém ma!Most szürke minden kis cicaés minden nő Heléna - -s kötélverők sikátorán elém holdfénybe' tévedt dicső személye szerfelett melles vászoncselédnek.Kék türkiz volt a két szeme s friss képe olyasforma,mint kerek rózsa; ajka meggy -és vöröses az orra.Fehér, kemény vászonföveg fején: mint tiszta márvány bástya, falpárta volt a ránc, tornyocska, cifra párkány. Fehér volt tunikája is,egész a lábikrákig -s minő ikrák! úgy álltak ott: egy dór oszlop s a másik! Vonásain világias közvetlenség uralgott -emberfeletti fara ám fenköltebb lényre vallott. Hozzám lépett: "Légy üdvöz itt, köszönt ma drága Elbánk!Lám, tizenhárom év sem árt neked, bár mással elbánt.Te vagy, ki voltál. Keresed a sok szép lelket itt tán, akikkel elábrándozále táj sok éji titkán. Elnyelte mind az élet, a százfejű szörny, a hidra:hol kortársnőd mind múltba tűnt, már rá se lelsz a hídra!Nem lelsz a bájvirágra, mely ifjú szíved hevíté!Mind itt virult - s mind elvirult, szirmát a szél repíté.Hervadt, lezörgött, rátiport a végzet bárgyú talpa:mi szép, mi édes annak itt, barátom, ez jutalma!""Ki vagy? - riadtam. - Tűnt idő, álomkép, régi lélek!Roppant asszonyság, hol lakol? S tán - elkísérhetnélek?"Mosolygott rá, és így felelt: "Tévedsz, én tisztességes személy vagyok, nem amolyan -barátom, tévedés ez.Kis gall lorettke nem vagyok, se mamzell, könnyű nőcske -de Hammónia! Hamburgnak oltalmas istennője.Hőkölsz, úgy-e, sőt félsz, te bárd, ki oly merész vagy máskor! Akarsz még jönni? Hát gyerünk! Hadd lássam, ki a bátor!"Kacagtam erre jó nagyot: "Követlek, hogyne, tüstént! Eredj előre - s bárha száz pokol lengetne füstként!"<< előző rész    következő rész >>