A Próféta szólott hozzánk

2006.08.11. 13:11

A második nap végre beütött az egyik szuperprodukció is: Jovanotti koncertje átgondolt forgatókönyv szerint zajlott, megmutatta a kedvenc számait, majd rövid ráadás után távozott. Pár másodpercig azt is meghallgathattuk, hogy hogyan szól a White Stripes Seven Nation Armyja a Nagyszínpadon.

Kevés példát találni arra, hogy a világbékéért aktívan kampányoló zenészt megtartsuk hősünknek, még akkor is, ha törekvéseivel, céljaival amúgy egyetértünk. Bono jókora részt feladott művészi öntudatából, hogy jobbá tehesse a világot, Thom Yorke óvatosabban politizál, Dylan mindent letagad, Jovanotti viszont láthatóan a próféta szerepében érzi magát a legjobban. A tegnap is elhangzott Penso Positivo óta tudjuk, hogy számára Che Guevara, Teréz anya, Malcolm X és Gandhi a követendő példakép, és ebben a hivatkozásban tagadhatatlanul ott van az a póz is, mely zenéjének szintén elmaradhatatlan része.

Mostani koncertjén még az előző két szigetes fellépésénél is jobban érezhető volt, hogy nála a körítés legalább annyit számít, mint maga a zene. A színpadon viselt nemzeti futballmezt gondolhatjuk amolyan olaszos pökhendiségnek vagy éppen látható bizonyítéknak arra, hogy ebben az emberben van hit - legyen szó a squadra azzurra iránti elkötelezettségről vagy eszmei tántoríthatatlanságról. Akárhogy is, a számok között lépten-nyomon időt szakított arra, hogy éreztesse a közönséggel: van néhány dolog, amit el szeretne és el is fog mondani. Papírt vesz elő, és sok hibával, olaszos dallamokkal olvassa fel magyarul, hogy hagyjuk abba a háborúkat, fejezzük be a gyermekek gyilkolását. Nagy szavak, abban viszont semmi patetikus nincs, ahogy az idén 40 éves Jovanotti óvódásként próbálja magából kierőszakolni a sosem hallott és sosem beszélt fonémákat. S abban a pillanatban, mikor negyedszerre is nekifut egy sokékezetes szónak, világossá válik, hogy bár ez is a Jovanotti-brand része, valóban fontos neki, hogy megértsük, amit mond, bármilyen nyelven is.

A szellemi vezérek mögé aztán zenei ikonjait is felsorakoztatta: szólt a Block Rockin' Beats a Chemical Brotherstől, a Could You Be Loved Marleytól, pár taktus erejéig bekúszott a Smells Like Teen Spirit, és persze a nagy rapklasszikusok előtt is tisztelgett: a Naughty By Nature több alkalommal is felismerhető volt, Grandmaster Flash nemkülönben. S hogy mutassa, azért nem ragadt le teljesen a nyolcvanas-kilencvenes éveknél, megszólaltatja a Seven Nation Army basszusát is, elvégre fontolva haladó, reneszánsz embernek címkézi magát. (Utóbbi dal vezérmotívumát egyébként már két éve is hallhattuk a Basement Jaxx fellépésén is.)

Az MTV által kontinensszerte ismertté tett három szám is lemegy rendben, sajnos a fél tizenegykor drasztikusan visszafogott hangosításnak egyedül a L'Ombelico del Mondo nem esik áldozatul - a Serenatarap és a Penso Positivo már erőtlenül szól. Ezúton szeretnénk megüzenni a Radioheadnek, hogy a Just-ot és a Creep-et vegyék előre a koncertprogramban, mert mi magyarok ha nem a Szigeten vagyunk, szeretünk korán feküdni.

A ráadást nem nyújtják túl, de a letekert hangerőnek hála ezt nem is annyira bánjuk. Különben is, Jovanotti kitért mindenre, amit fontosnak és értékesnek gondolt, ezek után minek egészítené ki magát, inkább szépen útjára engedi közönségét.

Hogy beszámoljunk az előzményekről is, a Ministry a várakozásoknak megfelelően csörömpölte végig programját, míg a Kispál és a Borz sokak által várt műsora hangproblémák miatt nem sikerült igazán emlékezetesre. A Wan2 színpadon fellépő Wir Sind Helden koncertje sem szólt megfelelően, így aki a sok német fiatal miatt nem tudott magának kellően jó helyet szerezni a nézőtéren, az hátrébb már nem sokat hallhatott a zenéből, amit csak sajnálni lehet. A németek után a Rémemberre már kevesebben voltak kíváncsiak, ám az ottmaradottak láthatták, hogy a Londonból hazaugró zenekar kinti magányában is tovább fejlődik.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK