Gigászok csatája északon

Ha Liverpool csak a Beatlest, Manchester pedig csak a "Madchester"-bandákat adja a világnak, már azzal is beírták volna magukat a rocktörténelem legfontosabb városai közé. De az a helyzet, hogy távolról sem csak a fentieket köszönhetjük ezeknek a településeknek, így aztán végképp itt az ideje, hogy e két város rockzenei vetélkedését vegyük górcső alá.

Ami Liverpoolnak a hatvanas évek közepe, az volt Manchesternek a nyolcvanas évek vége, akkor túlzás nélkül a város klubjaiban zajló rave-ek és a hozzá kapcsolódó Madchester/baggy zenekarok mutattak irányt a következő évtizednek. Persze ez nem a semmiből jött, addigra a városnak már volt némi popzenei múltja.

Az ipari forradalom legfőbb motorjának számító város a háború után szintén válságba került, és az elhagyott gyártelepek szürke, unalmas birodalmaként került a köztudatba. A hatvanas években Manchesternek csak epizódszerep jutott: a Hollies vagy a Herman's Hermits dicsősége nem vetekedhetett a legnagyobbakéval, viszont arra már büszke lehetett város, amikor 1965-ben egymás után három manchesteri zenekar vezette az amerikai slágerlistát: a Freddie and the Dreamers, a Wayne Fontana and the Mindbenders és a Herman's Hermits összesen hat hétig álltak az élen - ilyesmire azóta sem volt példa, még Angliában sem.

The Smiths

Manchesternek később is voltak felvillanásai, de az igazi történet 1976. július 20-án kezdődött, amikor a londoni Sex Pistols adta az első koncertjét a városban. Akkor alig negyvenen voltak kíváncsiak a Pistolsra, viszont a jelenlevőknek majdnem a felét név szerint ismerhetjük, hiszen nekik köszönhetően vált később Manchester nem csak a brit, de az egyetemes rockzene egyik kulcsvárosává.

No de kikről is van szó: először is szervezőként Howard Devoto és Pete Shelley az akkor már elvben működő Buzzcocksból, amely ugyan sosem lett sztárzenekar, de ők mutatták meg, hogy a punk energiája kombinálható a hatvanas évek perfekt dallamaival, és a Buzzcocksot tartják a pop-punk úttörőjének.

Rajtuk kívül ott volt Ian Curtis, aki ugyan nem egészen négy évvel ezután öngyilkos lett, de ez alatt a rövid idő alatt is a komor és hideg Joy Division énekeseként bekerült a rock legendás alakjai közé. Ott volt aztán két társa, Bernard Sumner és Peter Hook, akik Curtis halála után New Order néven folytatták a zenélést, hogy a rockzene, illetve az elektronikus zene összeházasításával a nyolcvanas évek legfontosabb előadói közé kerüljenek. A New Order lemezeit a Factory kiadó jelentette meg, együtt a Happy Mondays albumaival, és a kiadó feje, Tony Wilson is ott álldogált a nézőtéren (neki és az egész színtérnek állít emléket a 24 Hour Party People című 2002-es film).

Ott volt persze Mark E. Smith, a későbbi kultikus jelentőségű és a mára már intézménnyé váló manchesteri együttes, a The Fall énekese és egyedüli állandó tagja. És végül, talán meglepő, de ott volt Mick Hucknall, akit a Simply Redben ismert meg tíz évvel később a világ, és akkorra már nyoma sem maradt ugyan a punknak a zenéjében, de a Pistols hatására kezdett zenélni.

A közönség soraiban ott volt Morrissey is, aki évekkel később lett pop-ikon a Smiths élén, melyet azóta már a nyolcvanas évek egyik, ha nem a legfontosabb együttesének tartanak sokan. A Manchesterről sok dalszövegében megemlékező Morrisseyt sajátos szövegvilága és humoros vagy éppen meghökkentő kijelentései a legkedveltebb interjúalannyá tették, a Smiths pedig főként a magányos vagy bármilyen módon "defektes" fiatalok körében lelt igazi támogatásra.

Ma már a Smiths kitörölhetetlenül hozzátartozik a város történelméhez, és ugyanez elmondható az úgynevezett Madchester-éráról is, amikor a nyolcvanas évek végén az akkor újdonság erejével ható és veszélytelennek hitt ecstasytól hajtva tartották az első rave-eket, melyeken többezres tömeg táncolt elektronikus alapú partizenékre. A korszak igazi vívmányának a rock és a techno "összeházasítását" szokás tartani: a Happy Mondays, a Stone Roses, a Charlatans és társaik a legmenőbb zenekarok közé tartoztak, és táncos, "baggy" ritmusokra írt pszichedelikus bulihimnuszaikban örökítették meg a korszakot.

The Stone Roses

A Madchester-szcéna legfontosabb helyszíne az Hacienda klub volt, amely a világ minden részéről vonzotta az önfeledt bulizásra vágyókat, akárcsak a drogdílereket. Utóbbiaknak köszönhetően rövidesen bűncselekmények sorozata tapadt a mozgalomhoz, melyek az ecstasynek tulajdonított halálesetekkel együtt gyorsan eloszlatták a hedonista, gondtalan atmoszférát, és ezzel a Madchester-korszaknak be is fellegzett.

Eközben Manchester depresszív iparvárosból gazdag üzleti központ lett, és még a pusztító erejű, ám csodával határos módon halálos áldozatot nem követelő IRA-bombamerényletet (1996) is sikerült egy modern és látványos városközpont kiépítésére felhasználni. Ugyan a Madchester-éra fontosságát a város azóta se nyerte vissza, de a nem sokkal később feltűnő Oasis világsikereinek köszönhetően újra a köztudatba került a neve, és azóta is számos manchesteri (illetve a vonzáskörzetéből érkező) zenekar teszi hozzá a magáét az egyetemes poptörténelemhez (a már említett Take That mellett említsük meg a Verve, a Chemical Brothers vagy a Doves nevét is).

Inkei Bence