Tűzpárbajba csak teli tárral jó menni - az MGMT új lemeze

Harmadik lemezét adta ki idén az MGMT. Az együttes a 2010-es Congratulations-szel egyszer már ügyesen meglepte a kritikusokat és a közönséget, de vajon sikerül-e újra megbolondítaniuk mindenkit?

MGMTColumbia2013

Jön a fiatal úszó, leiskolázza a mezőnyt, minden számban elviszi az olimpiai aranyat. Négy év múlva újra jön, de akkor már nehezebb a dolga: a szakkommentátorok akkor is rámondják, hogy visszafejlődött, ha már csak az úszószámok felében nyer. Ha viszont a második olimpiájára nem úszóként, hanem mondjuk vívóként kvalifikálja magát, mindenkinek leesik az álla, és nem lehet kinyilatkoztatásokat tenni arról, javult vagy romlott a teljesítménye.

Az MGMT tulajdonképpen ezt csinálta 2010-es második albumával. A Congratulations annyira más volt, annyira máshogy és másokhoz szólt, mint a világegyetemet 2008-ban szanaszét robbantó Oracular Spectacular, hogy a kritikusok többsége nem is azzal foglalkozott, hogy az MGMT-ről akkor most le kell-e mosni a keresztvizet vagy nem, hanem – csodával határos módon – csak a lemezt értékelték. Az együttes tehát ügyesen elkerülte azt a csapdát, amibe eddig mindenki belesétált, akinek a második albuma hasonlított az elsőre. Az MGMT-t a Strokes-szal vagy a Franz Ferdinanddal ellentétben nem lehetett kritikusi pofaveregetéssel elintézni a második lemez kiadásakor, hogy „jó-jó, de azért nem olyan jó, mint az első."

Viszont ami késik, nem múlik, a 2013-as cím nélküli lemezen már illett elválnia a szarnak a víztől. A még tavaly márciusban, Bogotában bemutatott első maxin, az Alien Days-en már tisztán látszott, hogy az együttes azon az ösvényen halad tovább, amire a Congratulations-szel kanyarodtak. Nekem a második lemez eleve jobban tetszett, mint az első, és a Pink Floyd Syd Barrett-es éveit is jobban szeretem, mint későbbi pózerkedéseket, ezért nekem az Alien Days is baromira tetszett. Az értékét csak emeli, hogy a Wikipedia szerint a dalban vokálozó kisgyereket Trevornak hívják. Trevornak...^^

Szóval minden szempontból jó választás volt az Alien Days-szel kezdeni az új albumot, a play lenyomása után azonnal elhisszük, hogy egy elsőrangú pszichedelikus lemezt indítottunk el. A Cool Song No. 2 ha lehet, még jobb; hatását pedig nagyon jól kiegészíti a fává változó fiúról és az őt ápoló erőszakos négerről szóló, szabad szemmel tök értelmetlennek tűnő klip. A Mystery Disease is tök jó, de a vége felé már kicsit feszeng a jóravaló ember, elvégre pszichedélia ide vagy oda, az mégiscsak botrányos, hogy több mint 8 perce egy deka dúdolható dallam se jön szembe!

Az MGMT a Coachella Valley Music & Arts Festivalon Forrás: AFP/Getty Images/Karl Walter

És akkor – pont a legjobbkor – jön Faine Jade 1968-as bombája, az Introspection, az MGMT előadásában. Óriási dal, és mintha 45 éve arra várt volna, hogy feldolgozza ez a két connecticuti furagyerek: jól sikerül Bob Dylan-feldolgozások után érzi ezt az ember, egyszerűen minden jó benne. Ha maguk írták volna, az MGMT legjobb dala lenne az Introspection. De nem ők írták, úgyhogy nem az.

Aztán a klipjével együtt már szintén eléggé ismert maxi, a Your Life Is a Lie jön, ez nekem ugyan nem annyira tetszik, de tény, hogy eléggé magával ragadó dal. Eddig egyébként azért soroltam fel egyenként a számokat, mert ezután nem fogom: ugyanis míg a lemez első fele nagyon király, a második fele egy nagy semmi. Öt dalnyi öncélú nyekergés. A Plenty of Girls in the Sea-t leszámítva az ötlettelenség és az unalom az úr az album második felén. Ráadásul némelyik dal olyan, mintha mondjuk 30 Seconds To Mars lenne, csak alátettek egy kis sercegést meg pár trendi effektet, hogy pszichedelikusabbnak tűnjön. Sőt van egy szám, aminek az a címe, hogy (ezzel senkit nem akarok elrettenteni) I Love You Too, Death. BÉNA, BÉNA, BÉNA!

Van tehát egy tízszámos lemez, öt (oké, esetleg hat) pompás és öt (oké, talán csak négy) nagyon rossz dallal. Ez a lemez is nagyjából 44 perces, ahogyan a Congratulations volt, csak míg ott nem volt egy határozottan rossz vagy fantáziátlan tétel sem (a Lady Dada's Nightmare-ről mondjuk lehet vitatkozni), itt van minimum négy. Ez pedig nagy kár, a lemez első fele ugyanis lealázza az univerzumot. Ezek a számok megérdemelték volna, hogy pár hónapig még dolgozzanak a társaságukon. Esetleg megjelentethettek volna egy letölthető, 6 számos kis szösszenetet is, ahogy a Klaxons csinálta a Landmarks of Lunacyval, bár azon csak a Silver Forest volt igazán jó.
A lényeg, hogy az MGMT harmadik lemeze egyszerűen nem nevezhető a jelenlegi formájában késznek, a második felén még hónapokig lehetett volna dolgozni, vagy mondjuk le is cserélhették volna azt a négy-öt dalt. Az értékeléshez megint átlagolni kell, a lemez első fele A mínusz, a második D, az egész így kap egy kegyelemcépluszt (C+).