Nagyapja és szülei tanították a kommunizmussal szembeni ellenállásra és a hitre a nagy magyar színésznőt

Budapest, 2020. március 4. Sunyovszky Szilvia (Sunyovszky Sylvia) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, érdemes művész a Hogy volt?! című tv-műsor felvételén, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának stúdiójában. A műsorban a meghívott vendégek a TV-képernyőre kerülő magyar krimikről, bűnügyi filmekről beszélgetnek. MTVA Fotó: Zih Zsolt

A Kossuth-díjas, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett művész Pozsonyban kezdte meg színi tanulmányait szlovák nyelven, miután Csehszlovákia-szerte sorra nyerte a magyar nyelvű szavaló és színjátszó versenyeket. Az sem volt hétköznapi vállalkozás részéről, amikor nagy ívű színészi pályafutását követően – két évtizedig volt a budapesti Madách Színház művésze – megpályázta a pozsonyi magyar kulturális központ igazgatói posztját. Négyévnyi rendkívül sikeres, számos új kulturális eseményt, programsorozatot életre hívó működése után menesztette búcsú nélkül a hatalomra kerülő baloldali kormány. Sunyovszky Szilvia később a Fidesznek lett elnöki tanácsosa, illetve további felkérései, megbízatásai mellett a Magyar Örökséget adományozó kiemelkedő személyiségek teljesítményeit díjazó Bíráló Bizottságnak tagja és az azt működtető Magyarországért Alapítványnak is elnöke volt. Minden szerepében, közéleti feladatában a közösség szolgálatát tartotta a legfontosabbnak. Élete sorsfordulóit, pályája meghatározó eseményeit korábban megjelent, Csak semmi titok című könyvében osztotta meg az olvasókkal, amely könyv az Origónak adott – ugyancsak kendőzetlen – interjújához is háttérként szolgált.

Könyvében írja: Nádasdy Kálmán a Színművészeti Főiskola rektoraként javasolta önnek, hogy a Sunyovszky helyett legyen a vezetékneve Sas vagy Szépe. Ön azonban úgy érvelt: nem változtathat, hiszen neve önt és az egész családját jelenti; azt a nagyapát is, akit tudásáért, tartásáért, becsületességéért megkülönböztetett módon szeretett. Mit lehet még tudni róla, illetve a nagyszüleiről?

Sunyovszky nagyapámnak a háborúban kapott sérülése okán az egyik lába nem hajlott, így hadirokkantnak minősült, s járt volna ezért némi juttatás. De annyira megvetette a volt bajtársainak a rendszerbe való beilleszkedését és annak kiszolgálását, hogy lemondott a neki járó összegről, és inkább éjszakai műszakot vállalva elment a téglagyárba, a téglaégetőbe őrizni a tüzet, majd csatornaárkok ásásánál csákánnyal dolgozott, a rossz lábával, hogy jogosan, a munkája után kapjon nyugdíjat. Becsületességével és megalkuvást nem ismerő tartásával vált a példaképemmé. Szakmáját tekintve suszter-cipész volt. Gyakran ültem a bankli – a cipészek dolgozó asztala – mellett, hogy beszélgessek vele, s nézhessem, ahogy a nyers bőr a kezének engedelmeskedve cipővé alakul. Amikor elvette a nagymamámat, édesapámat a nevére vette, és így lett a család neve Sunyovszky. Szüleim mind a ketten Budapesten születtek, de a világi események forgatagában mind a ketten az elszakított területen, Felvidéken élték le életüket. Az anyai nagyszüleim Budapesten maradtak, a lezárt határok miatt. Nagyszülői szeretetet leginkább Sunyovszky nagyapámtól kaphattam. Különleges, nagyszerű ember volt. Rengeteget mesélt, megtanított sakkozni, kártyázni. Gazdag szellemisége sok szempontból meghatározó volt a számomra.

Ír az édesapjáról is, aki azért hagyott fel tanult mesterségével s állt be raktárosnak, mert nem bírta elviselni, hogy férfifodrászként zsebbe csúsztatott borravalóból tartsa el a családját. Édesanyja pedig a gyermeknevelést tekintette hivatásának: sokat olvasott lányainak a történelemről, ahogy a Bibliát is megismertette velük. Marika nevű nővére tanár lett, s volt még egy örökbe fogadott kishúguk is, aki mérnökként diplomázott. Sunyovszky nagyapa adott példát arra a szüleinek, hogy maguk is adoptáljanak egy gyermeket?

Másként esett. Élt Rozsnyón egy család, amelyben a hét fiúgyermek mellett volt egy kislány is. Amikor az édesanyjuk elment volna megszülni a kilencedik gyereket, úgy érezte: jobb lenne, ha az egy szem leány nem maradna ott annyi fiú között, akik némelyike már szinte férfiember. Nem tudta, mit tegyen, s mivel Rozsnyó kisváros, híre ment a dilemmájának. Édesanyám – aki nem csupán rendkívül művelt, de hasonlóképpen jólelkű, kedves asszony volt – azt mondta neki: szívesen magához veszi a kislányát arra az időre, amíg távol lesz a családjától. Így került hozzánk a gyermek. Az édesapja látta, hogy milyen szeretet veszi körül nálunk, így a felesége visszatérte után azt kérték: ha lehet, akkor továbbra is maradjon velünk.

A kislánynak kedvére volt a dolog?

Sosem tagadta meg a szüleit, de az igazsághoz tartozik: nem tudott büszke lenni rájuk, aminek elsősorban az ital volt az oka. Jól járt a megváltozott helyzettel, mert végül diplomát szerzett.

Sunyovszky Szilvia Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, érdemes művész Forrás: MTI/Zih Zsolt

Miközben önök meglehetősen puritán körülmények között éltek. Részben azért, mert az édesapja nem volt hajlandó belépni a Csehszlovák Kommunista Pártba.

Amiért fél évre még a raktárosi állásából is kirakták. Nem tudom, hogy miként volt képes az édesanyám átvészelni azt az időszakot.

Édesanyjának volt tanult hivatása?

Még Budapesten masamódnak tanult, vagyis azt, hogy miként kell női kalapokat, sapkákat, fejfedőket készíteni. Aztán változott a világ, amihez értett, az a szocializmusban nem volt keresett mesterség. Édesapám állástalansága különösen embert próbáló volt a számunkra. Kettős rettegésben éltünk, nem volt ennivalónk, miközben édesapámat el is vihették volna, hiszen akkoriban ha valaki nem dolgozott, az büntetendő volt.

Sokan voltak párttagok, akiknek egyetlen közös gondolata sem volt a hithű kommunistákkal. Édesapját mi tartotta vissza a belépéstől?

Édesapám döntéséről nem tudok mit mondani, mert a család legnehezebb időszakában én még csak a hatodik általánost végeztem. Annyi biztos: édesanyám hittanra járatott, valamint édesapám borravalóval kapcsolatos véleménye is sokat tükröz az értékrendjükből.

Könyvéből az is kiderül: önnek a család minden nehézsége mellett boldog gyermekkora volt.

Szüleim egymás iránti szeretete azt a benyomást keltette bennem gyerekként, hogy minden házasság ilyen harmonikus. A bajban is egymást erősítették. Soha egy hangos szóváltásnak vagy vitának nem voltam tanúja. A vitát nem ismertem, mert mindent megbeszéltek egymással. Ilyen kiegyensúlyozott szerető környezetben terelgettek és tanítgattak a szüleim, akik soha nem büszkélkedtek velem az életem későbbi időszakában sem. Pedig, talán különös, hogy én mondom, de tény: már kislányként Rozsnyó üdvöskéje voltam. Négyévesen léptem először közönség elé a főterén álló Városháza dísztermében egy versikével. Majd az otthonunknak helyet adó, hosszú, komfort nélküli lakásokból álló házsor udvarán adtuk elő azokat a jeleneteket, amelyek az édesanyámtól hallott meséket jelenítették meg. Általános iskolásként, gimnazistaként pedig sorra nyertem a szavalóversenyeket. Országos szintűeket is, amelyek a városom számára is ismertséget, elismertséget hoztak. Idővel én lettem a város kulturális eseményeinek konferansziéja.

Komfort nélküli lakásukból mikor költöztek nívósabba?

Tizennyolc éves koromban. De nem bárminek az elismeréseképpen. Akkor alakították át az épületsort üzletek raktárhelyiségeivé. Rozsnyó új lakótelepén kapott az egész házsor összes lakója egy-egy másik lakást.

Sejthető, hogy honnan jött az impulzus, amely megindította a színészi hivatás felé?

Nem igazán voltak művészi késztetésű emberek a felmenőim között. Illetve az édesanyám, amikor Rozsnyóra került, akkor beiratkozott az ottani magyar színjátszó körbe.

Látta játszani?

Nem, mert turnészerűen léptek fel. Amikor előadás volt, akkor édesanyám elutazott, és édesapám is vele ment.

Édesapjának mi volt a feladata a színjátszó körben?

Édesapám azért tartott velük, mert féltékeny volt szépséges feleségére.

Édesanyja nem vette zokon a kíséretet?

Nem, mert a férje iránti szeretet erősebbnek bizonyult, mint a színjátszás iránti vágya, így lemondott a további szereplésről.

Ellentétben önnel, aki végzős gimnazistaként két olyan díjazott alakítást tudhatott magáénak, mint az Elektra, illetve a Csongor és Tünde egyik címszerepe. Utóbbi nem csupán a színvonala miatt volt különleges megmutatkozás, hanem azért is, mert nem Tündét játszotta.

Magyar nyelvű középiskolába jártam, amelyben erős színjátszó élet folyt. Idővel azonban megváltoztatták az oktatási törvényt, s mire végzősök lettünk, már csak egyetlen magyar nyelvű osztály maradt. Több korábbi színjátszótársam is a szlovák nyelvű oktatást választotta. Amikor a végzős magyar nyelvű osztállyal elkezdtünk készülni Vörösmarty művének bemutatására, akkor derült ki: nincs köztünk olyan fiú, aki hitelesen megformálhatná Csongor karakterét. Így esett rám a választás. Édesanyám olyan remek fiúruhát varrt nekem, hogy aki nem ismert, az nem gondolta volna, hogy leány viseli. Mindenütt nagy sikerünk volt. Komáromban megnyertük az amatőr színjátszók országos seregszemléjét. Az előadás után autogramért álldogáló lányok serege várta a bejárat előtt Csongort. Erős meglepetés érte őket, amikor szoknyában haladtam el mellettük.

Sunyovszky Szilvia (Erzsébet hercegnő) Shakespeare: III. Richárd című színművében Forrás: MTI/Keleti Éva

Engem is, amikor szembesültem a ténnyel: magyar nyelvű szavaló- és színjátszóversenyek díjazottjaként a pozsonyi színművészeti főiskolán kezdte meg a tanulmányait, szlovák nyelven. Miért?

Azt gondoltam: ha ismeretlenként bejutok oda, akkor helyem van a pályán. Egyébként pedig nem szeretem, ha kivételeznek velem. Mint utóbb kiderült, jól éreztem, hogy lett volna esélyem a közbenjárásra. A magyar területi színház illetékesei – akik ismertek a különböző versenyekről – elintézték volna, hogy mindenképpen felvegyenek Pozsonyba, s még egy magyar nyelvű oktatót is adtak volna mellém. Növelte az önbizalmamat, hogy „hátszél" nélkül kerültem be.

Mikor derült ki, hogy ön magyar?

A felvételi egyik fordulóján rögtönözni kellett, reagálva a felvételi bizottság által odakiáltott szóra. A válaszomban rosszul ragoztam a megadott szót, így az más értelmet kapott. Megdöbbentek: „Maga magyar?" - mondtam, hogy igen, s azt gondoltam, most szállt el a lehetőség. Mégis felvettek, majd kivételezés nélkül is adtak mellém egy szlovák nyelvű, magyarul is tudó beszédtanárt. Utóbbitól hamar elbúcsúztam, mert kiderült, hogy én jobban, szebben beszélem az anyanyelvünket.

A szlovák osztálytársak közé könnyen beilleszkedett?

A szakmai feladatokkal nem volt gondom, de a hétköznapi érintkezésben akadályt jelentett – lassította a reakcióimat –, hogy nekem a magyar az első nyelvem. A fiúk mondták is eleinte, hogy ők egy temperamentumos, tűzről pattant magyar leányra számítottak. Hamarosan kiderült, hogy azért mégis van bennem hév és lendület.

Miként?

Volt egy sztárolt osztálytársnőnk, aki már főiskolásként elkezdett filmezni. Nemigen vett részt az osztály munkájában, mégis zokon vette, hogy a fiúk egy alkalommal velem kezdtek dolgozni egy helyzetgyakorlaton. A leány ezért a fiúknak kiáltva engem magyarságomban sértett meg, amit nehezményeztem. Válaszul megkergettem és megcibáltam a haját. Ezt a temperamentumos kirohanást díjazták a fiúk, s attól kezdve csak velem akartak dolgozni. Az évfolyam három legtehetségesebb sráca.

Ön viszont eldöntötte, hogy harmadévtől anyanyelvén szeretne továbbtanulni Budapesten. Akadtak nehézségei az 1968-as átköltözéssel, nem sokkal az után, hogy a magyar néphadsereg is bevonult Csehszlovákiába. Tovább bonyolította a dolgot, hogy akkor már előszerződést is ajánlottak önnek a pozsonyi dékánja által vezetett Pozsonyi Nemzeti Színháznál. Végül sikerrel járt, bár Vadász elvtárs, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola főtitkára azt akarta, hogy végezze újra a másodévet. Ön másként döntött, és beült a Várkonyi Zoltán vezette harmadévesek közé. Nem az osztályvezető, hanem Versényi Ida tartott éppen órát. Ott talált önre az ügybuzgó portás által informált Vadász elvtárs. Versényi Ida elsápadt, saját tájékozatlanságára hivatkozott, amikor a főtitkár számonkérte az ön jelenlétét. Ön vitázni kezdett Vadász elvtárssal. Végül majdani osztálytársa, Verebes István tette helyre a heveskedő potentátot: „Vadász elvtárs, a cseh lány marad, majd Várkonyi eldönti, hogy lesz tovább!" Lényeg, a lényeg: Verebesben is volt spiritusz, de ön sem mutatkozott gyámoltalannak.

Ifjonti hévvel álltam a helyzethez. Bántotta az igazságérzetemet, hogy vissza akarnak küldeni másodikba. Várkonyival aztán csak pár nappal később találkoztam az egyik óráján. Előtte a tanulmányi osztály jó szándékú titkárnője arra biztatott, hogy majd mondjam azt Várkonyinak, hogy imádom a filmjeit, az összes munkája lenyűgöz. Teljesen elképedtem – bármennyire is a jó szándék vezérelte a titkárnőt. Hogy én ilyen eszközhöz nyúljak? Soha. Így amikor találkoztunk - tudtam, hogy Várkonyi hallott már felőlem – csak annyit mondtam: „Én vagyok a cseh lány". Várkonyi azt felelte: „Menjen fel a színpadra, mondjon valamit!". A végén közölte: „Jó, a cseh lány marad".

Azt írja könyvében: a pozsonyi és a budapesti főiskola egyik markáns különbsége abban állt, hogy az utóbbiban inkább tekintették felnőtteknek a hallgatókat. Ezt mi magyarázza?

Ami a pozsonyi viszonyokat illeti: a tanáraink, a már pályára került színészek is gyereknek tekintették a főiskolásokat. Zöldfülűnek hívtak minket. Ám nem volt ezzel baj, sőt! Kedvesség volt mögötte, segítőkészség, szeretet. Mindez oldotta a gátlásunkat. A tanítás vágya volt meg bennük, tanítványként kezeltek. Sosem éreztem, hogy a nőt látnák bennem. Budapesten azért is lehetett más a hozzáállás, mert a harmad-, negyedéves hallgatók már kikerülnek gyakorlatra a színházakhoz, s a pályán lévők kollégaként tekintenek rájuk, s akként is viszonyulnak hozzájuk.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!