Ön a Nemzeti Színházhoz került ki gyakorlatra. Mi ugrik be arról az időszakról?
Ott játszottam először közös darabban az édesapjával, Sztankay Istvánnal. A Nemzeti akkori kamarájában, a Katona József Színházban, a Huncut kísértetek című előadásban. Neki Pápai Erzsi volt a párja, nekem Szokolay Ottó és Sinkó László. A dolog szépséghibája – ha esetleg rákérdezne, milyen élmény volt akkor vele játszani –, hogy nem volt közös jelenetünk; s akkor még visszahúzódóbb voltam, színészek öltözőjébe nem mertem bekopogtatni szakmai tanácsért. Ám amikor Egri István megrendezte a Nemzeti Színházban Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabját, és engem is elhívott főiskolásként, amely műben édesapja alakította Syracusai Antipholust – ott már kaptam tőle szakmai segítséget.
Konkrétan?
Nem igazán rám szabott karaktert, a Kurtizán szerepét bízták rám. Édesapja azt javasolta, hogy a közös jelenetünk végén vegyem le a cipőmet és vágjam hozzá. Az akciót és az azt követő kisántikálásomat a színpadról rendre tapssal jutalmazta a közönség.
Diplomázva mégsem a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1970-től 1971-ig a kassai Thália Színháznak volt a tagja, majd húsz évig a budapesti Madách Színháznak.
Voltak kollégák, akikkel kedveltük egymást, de alapvetően nem éreztem jól magam a Nemzeti Színházban. Az intézmény aurájából áradt a felsőbbrendűség érzete. Voltak színészek, rendezők, akik éreztették: őket pusztán azért is tisztelni kell, mert a Nemzeti tagjai. Egri István szerette volna, ha odaszerződök, de az akkoriban igazgatónak kinevezett Marton Endre közölte, hogy szó sem lehet róla. Ugyanis sértésnek vette, hogy amikor még végzős főiskolásként sorban álltam a kávéért a színész büfében, szóvá tettem, hogy őt előbb szolgálják ki, mint engem, pedig mögöttem volt a sorban. Ám merő udvariasságból rákérdeztem, hogy egyébként mit dolgozik a színházban? Nos, ő volt az igazgató. Ez is bizonyítja, hogy mennyire tájékozatlan voltam a személyeket illetően.
A Madáchban már főiskolásként elismerte a vezetés, amikor Vass Éva betegsége idején beugrott Lady Anna szerepébe a III. Richárdba.
Főiskolai tanárom, Vámos László kérésére. Neki nagyon sokat köszönhetek, tőle lehetett megtanulni a hivatás mélységeit. Lady Anna szerepe után Ruttkai Ottó, a Madách Színház akkori igazgatója előszerződést ajánlott. Annak reményében mentem az akkor alakult kassai Thália Színházhoz, hogy egy évaddal később már a budapesti színháznak lehetek tagja. Azonban akadtak emberi gyarlóságokhoz kötődő adminisztratív nehézségek, amelyek miatt úgy tűnt, hogy nem térhetek vissza Magyarországra. Szerencsére az 1971-es őszi évadtól mégiscsak a Madách Színháznak lettem a tagja.
Mi volt a gyarlóság lényege?
Olyan szerződést íratott alá a kassai igazgató, amelyben csak rejtve – pusztán a vonatkozó passzus számát belefoglalva – szerepelt a kikötés: lényegében halálig a színház kötelékébe tartozom. Az igazgatót azonban hamarosan leváltották. Emberséges vezető került a helyére, akinek módjában állt elbocsájtani mint új kinevezett igazgatónak.
Még főiskolásként játszott a Ráktérítő című filmben, amelyet Szőnyi G. Sándor rendezett, aki hamarosan a férje lett. Ő hogy élte meg, hogy ifjú felesége diplomázva külhonba távozik?
Nem volt ellenére, mert átérezte a helyzet jelentőségét: Budapesten végzett magyar színészek kerülhetnek egy újonnan alakuló határon túli magyar színházhoz. A férjem tiszteletet érdemlő módon fontosabbnak tartotta a szakmai helyzetet, mint a magánéletünk kényelmét.
Mennyire támogatták Kassán a magyar társulatot?
A gyönyörű kassai színházba be sem tehettem a lábam. Egy Dukla nevű lerobbant mozit kaptunk meg játszóhelynek. Ott tarthattunk havi egy magyar nyelvű színházi előadást, egyébként pedig jártuk a környék falvait. Saját bőrömön tapasztalhattam meg Déryné világát, elképesztő helyszíneken. Sok olyan magyarok lakta helyen jártunk, ahol még sosem láttak színházi előadást. Mi hoztuk el nekik az első színházi élményt, ráadásul az anyanyelvükön. A nehézségek ellenére is felemelő érzés volt látni azt a sok boldog arcot, amikor magyarul szólaltunk meg a színpadon. Anekdotának is beillő történés is megesett velünk. Volt egy falusi mozi, ahol hátra fordított fejjel nézték végig az előadást, mert csak a zsöllyesor mögött fért el a színpad, de a székeket nem lehetett megfordítani, mert erős pánt fogta össze a hátoldalukat. A műszak a díszlettel, a világítással volt elfoglalva, nem vette észre a problémát az előadás előtt. Amikor felgördült a függöny, akkor szembesültünk mi, színészek a nekünk háttal ülő közönséggel. Ellentétben a hiedelemmel, mi, színészek, ha előadásról van szó, igenis fegyelmezettek vagyunk. Meglepődésünket leplezve elkezdtük a darabot. Ami döbbenetes volt, hogy a közönség ugyan kicsit zajongva, de elfogadta a dolgot. A színpad felé fordították a fejüket, s minden néző kitartott az előadás végéig a nyakatekert helyzetben.
A kassai kitérőt követő húszéves Madách színházi tagságának – mint az könyvéből is kiderül – volt egy íve, fontos szerepekkel, emlékezetes helyzetekkel. Interjúnk keretein belül arra van lehetőség, hogy megkérdezzem: mely érzetei a legerősebbek, ha visszagondol az ott töltött időszakra?
Otthon voltam a Madách Színházban. Nem kívánhatnék jobb helyzetet egyetlen pályakezdőnek sem. A társulat vezető színészei szeretettel fogadták be a fiatal kollégákat. Ez ma is példaadó lehetne. Sosem voltam „büfészínész", de ha mégis beugrottam egy kávéra, akkor például a visszahúzódónak ismert Balázs Samu – ha ott volt éppen – rendre odaintett az asztalához, és miközben a többiek játékos irigységgel nézték, megkínált a drága amerikai cigarettájával.
A társulat igazi közösségként működött, bár biztos voltak súrlódások is. Utóbbiakról azért sem értesültem, mert tudták, hogy nem foglalkozom velük. Márkus Laci mondta egyszer tréfásan: „A Sunyónak ne mondjatok semmit, mert úgysem adja tovább!" Ilyen pajkos iróniára is csak ott támadhat kedv, ahol nem a kedvtelenség, a folyamatos feszültség jellemzi az alaphangulatot.
Színházon kívül is működött a közösség?
Külön élményt jelentettek a közös ebédek a Tartuffe próbái után. Márkus Laci volt Orgon, Sztankay István a címszereplő, én játszottam Elmirát. Minden nap bevonultunk a Balkán étterembe. A vonulás Lacin múlott, mert nem bírta ki, hogy elsőként belépve ne nézzen hátra, fennhangon megkérdezve: „Jöttök már?" Az ismert hangra minden vendég felkapta a fejét, a pincérek pedig szaladtak hozzánk, vezettek a választott asztalhoz. A Lóvá tett lovagok próbái alatt egy Madách Színház melletti kisvendéglőbe jártunk. Oda Ádám Ottó is eljött velünk, aki Ruttkai Ottót váltotta az igazgatói poszton 1972-ben.
Madách színházi szerepei közül vannak olyanok, amelyek közelebb állnak a szívéhez?
Laszkarisz Mária mindenképpen ilyen, Szabó Magda Trilógiájából, ahol A meráni fiú című első részben az édesapja játszotta Kötönyt - ám abban sem volt közös jelenetünk. De azok az előadások is fontosak, amelyekben partnerek voltunk. A Tartuffe és a Lóvá tett lovagok mellett Az elveszett paradicsom, A murányi kaland, A királyidillek, A romantikus komédia vagy a Szabin nők elrablása. Nagyon kedveltem az édesapját. Mint partnere mindig lapos sarkú cipőben játszottam. Miatta. Ugye, nem szükséges külön megemlítenem, hogy bizony a remek, férfias kiállású színészt zavarta az alacsony termete. Sokszor súgta a fülembe, hogy „roggyants", ha a színpadon nagyon közel kerültünk egymáshoz, és én megtettem.
Hogy kezdődött a barátság?
A murányi kalanddal voltunk pécsi vendégfellépésen, amikor az édesapja felvetette: kísérjem el a közeli Máriagyűdre. Mondtam, hogy rendben van, de azért megkérdeztem: miért szeretne elmenni egy búcsújáró helyre? Akkor mesélte el, hogy az ő édesapja, illetve apai felmenői mind görögkatolikus papok voltak. Akkor idézte fel a történetet, miszerint pásztornak titulálta az édesapját, amikor a színművészeti felvételijén rákérdeztek a foglalkozására. Jellemző, hogy mindezt nem tudtam. Idővel igazi barátság alakult ki közöttünk. Kelemen Éva kolléganőm, aki harmincöt évig volt a Madách Színház tagja, olykor azzal cukkolt: „Gyanús, hogy te sosem maradsz az öltözőben, mindig átmész a Sztankushoz!"
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!