Garas Dezső - egy legendás színész szívszorító titkai

Budapest, 2003. május 21. Garas Dezső Kossuth-díjas színművész, a Nemzet Színésze otthonában. MTI Fotó: Féner Tamás

Nemzedéke egyik legnagyobb színművésze volt, aki legendás színpadi szerepei mellett korszakos filmekben is több emblematikus karaktert megformált. Mindig azt mondta, fiatalon valójában semmi sem akart lenni, ezért lett színész. Már a főiskolán kiemelkedő tehetségnek tartották; volt növendéktársa, aki nem is értette, Garas Dezső miért jár főiskolára, hiszen született zseniként mindent tudott a hivatásáról. Komédiákban nyújtott teljesítménye alapján egyesek Charlie Chaplin honi utódjának tartották, aki ugyanakkor drámai alakításaival rendre székébe szorította a megrendült publikumot. Legendás szakmai és baráti kapcsolatban volt Törőcsik Marival, akivel együtt léptek először a Nemzeti Színház színpadára. A nyolcvanas évektől rendezni is elkezdett, ugyancsak sokműfajúan. Vonatkozó munkái között van bábszínházi rendezés; a komédiák, drámai művek mellett színre vitte a Csárdáskirálynőt is a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon – mások mellett – Törőcsik Marival, Kálmán Györggyel, Bessenyei Ferenccel, Haumann Péterrel, Hirtling Istvánnal. A színész és rendezői ellentétet egyszerűen „hülyeségnek" tartotta. Az unikális tehetségű művész volt az első szabadúszó a második világháborút követő színházi életben, aki mindeközben maga is hitt azokban a gondolatokban, amelyek két filmszerepe kapcsán váltak szállóigévé: „Kell egy csapat!" és „Egyedül nem megy."

Maroknyi rajongó

Az időközben csőd szélére került Művész Színház utolsó bemutatója 1994 áprilisában – két hónappal a Godot bemutatója után – egy Dosztojevszkij-mű, A nagybácsi álma alapján készült színdarab. A rendező Anatolij Vasziljev. Garas Dezső K. herceg szerepét alakította.

Koltai Tamás a '94-es évad legfontosabb előadásának nevezte a Beszélőben egy hat évvel később megjelent elemzésében. Amely előadás – mint azt a recenzens is lejegyzi – már a premieren megbukott.

A közönség nagy része ugyanis képtelen volt befogadni a rendező honi színházaktól idegen, egyszerre költői és letisztult formanyelvét, amely ugyanakkor sokat épített a színészek egyéniségére. A darab egyszerű konfliktushelyzetből indult: a szép Zinát anyja hozzá akarja adni az öreg K. herceghez, akit nemcsak gyengeelméjűnek tartanak, hanem az a hír járja, hogy „pótalkatrészekből", protézisekből van összeszerelve.
Koltai Garas alakításáról írta:

Garas méltóságteljesen játszotta az idétlen K. herceget, vállára omló fekete parókában, kunkori bajusszal, hegyes szakállal, páncélban (melynek karját csigaszerkezet mozgatta), sodronykesztyűben és mű féllábbal. Nemcsak Dosztojevszkij leírásának és a nyomában készült illusztrációnak felelt meg, hanem annak a középkori lovagnak vagy trubadúrnak is, aki a „félkegyelmű" mélyén rejlik. A herceg egyfelől „szerkezet", másfelől ember, és színészi bravúr volt, hogy Garas a kettőt egyszerre tudta megmutatni, sőt többet, az együgyűségben a galantériát, a selypegő, pösze, mechanikus klisékben beszélő, mások mondatait helybenhagyólag ismételgető papagájemberben (gyanítom, hogy a szájában is protézist viselt) az ártatlan, érzékeny, az életet mintegy álomban élő, könnyen sebezhető, gyermeki lelket. Színészi lehetőségei merőben korlátozottak voltak: bejött, leült egy tonettszékre, bal lábát fölrakta az előre odakészített apró zsámolyra, jobb kezét elhelyezte az ölében. Ettől kezdve csaknem mozdulatlan maradt, legföljebb szapora fejrázással és szemforgatással utasította az inast, hogy tegye a teát az asztalra.

A közönség többsége azonban nem volt vevő erre, ahogy Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya, Darvas Iván, Eperjes Károly, Tóth Auguszta átélt alakításaira sem.
Koltai Tamás a következő sorokkal zárta elemzését:

A nagybácsi álma a Művész Színház első szezonjának utolsó bemutatója volt 1994. április 9-én, és nem érte meg az őszi szezont. Alig néhány előadása furcsa élménnyel szolgált. Egy maroknyi néző minden alkalommal szokatlan ovációval ünnepelte a produkciót. Ők voltak azok, akiket még nem falt föl a bulváron tenyésző, kommerszen élő nagy magyar színházi limfocita. Vajon hol vannak azóta ezek a nézők? És vannak-e még?

Garas Dezső színművész Forrás: Fortepan / Hunyady József

Nem akar nyomasztani

Garas Dezső 1993 és 2003 között ismét szabadúszó.
Sok egyéb feladat mellett vendégként játssza el A velencei kalmár Shylockját Szolnokon. Neil Simon sikerdarabja, A napsugár fiúk Al Lewisét a Játékszínben, Haumann Péter partnereként, Balázsovits Lajos rendezésében.
2000-ben a fővárosi Katona József Színházban is „megfordul", két évadra le is szerződik. Zsámbéki Gábor rendezésében alakítja Prosperót Shakespeare Vihar című darabjában. Garas Dezső utóbb bukásnak érzékelte az alakítását, mert Prosperója »önjáró« maradt, nem tudott beilleszkedni egy összeszokott társulatba.

Azt is említette egy interjúban, hogy ez alkalommal prekoncepció nélkül érkezett a próbákra, teljesen rábízva magát a rendezőre. Ám azt is hangsúlyozta: jó volt együtt dolgoznia Zsámbéki Gáborral, akivel félszavakból is értették egymást.

Mindemellett nyilvános megszólalásaiban szívesebben beszélt az Állami Bábszínházban általa rendezett 1988-as Viharról, melyben ugyancsak Prosperót alakította. (A Népszínházban rendezett először 1982-ben: Eduardo de Filippo Ezek a kísértetek című darabját.)
A bábszínházi előadásról írta a Színház című lap elemzése:

Garas képes a nagyság, a jóság, a kegyetlen számítás, a lehiggadt, fölényes gúny keverékének az érzékeltetésére. Nagy pillanatai is vannak. Az előadás végén Ariel felöltözteti őt egykori ékes hercegi ruhájába. Lejön a lépcsőn a bábuk közé a földre. Letérdel. Szaggatott lesz a mozgása, az ujjai megmerevednek. Báb most ő is a bábok között.

Garas Dezső 2003-ban a Vígszínházba szerződik. Döntését a következőkkel indokolta jelen sorok írójának egy színházi magazin számára készített interjúban:

Amikor jó két évtizede a szabadúszást választottam – sok dac és ifjonti hév volt a döntésemben. Ám mégis iskolát teremtettem a dologgal, és sokáig következetesen kitartottam mellette. Ugyanakkor bizonyos ponton túl már csak az ökör következetes. Az új évadtól leszerződtem a Vígszínházhoz. Változó korba értem – mondhatjuk, vénülök –, és igényem van arra, hogy tartozzam valahová.

Garas Dezső az interjú idején már két éve a Nemzet Színésze cím birtokosa, amit az elsők között kapott meg. Ennek kapcsán hangzik el a kérdés:

Nem illene-e jobban címéhez a nemzeti színházi tagság?

Garas Dezső annyit mondott válaszként, hogy Schwajda György idejében lett volna erre lehetősége, de nem volt kötelező a dolog.

Hozzátette: a Vígszínház esetében érzi úgy – korábbi vendégszereplései alapján –, hogy a nemzet színészeként nem nyomaszt majd senkit.

Garas Dezső Kossuth-díjas színművész, a nemzet színésze otthonában Forrás: MTI/Féner Tamás

Az összepréselt dolgok ideje

Garas Dezső idősebb kori interjúiban bizonyos cinizmussal beszél a hivatásáról, általában a színháziak helyzetéről. Ugyanakkor őszinte aggodalommal az újabb színészgenerációk szűkülő lehetőségeiről.

Továbbra is abban hisz, amiben ifjabb korában: a színészet húsz százalékban tehetség, nyolcvanban szerencse kérdése. Úgy látja azonban: mind kisebb a tér, ahol bele lehet botlani az utóbbiba.

A Cserepes Margit házassága című darab írójának karaktere, világlátása sejlik át a mondatain. Ám a színész túl a hetvenen sem adja fel azt, ami értelmet ad a hivatásának. Akkoriban fogalmazza meg azt is:

Az összepréselt dolgok idejét éljük, minden a várakozás stádiumában van. (...) Minden csak naprakészen érvényes – most, az 1990-es évek végén. (...) Egyre fáradtabbak az emberek is. Most vissza kell térnünk mesterségünk legősibb lényegéhez: íme, bukfencezünk nektek! Bukfencezünk, bohóckodunk, mulattatunk, ríkatunk – hogy kibírjátok az életet! S ha majd kibírtátok, akkor majd játszunk ám komolyabbakat is! Hülye, aki azt állítja, hogy én Strindberg, Pinter, a súlyos nagyok ellen vagyok! De Lawrence Oliviernek adok igazat, elolvasva könyvét: ő Noël Cowarddal lett híres és népszerű, vele hitelesítette Shakespeare-t és nem fordítva!

Garas Dezső teszi tovább a dolgát. Ahogy a színpadon, úgy a filmekben is.

A felvétel a Cseppek című tévégroteszk forgatásán készült, a főszereplők Gobbi Hilda, Várhegyi Teréz és Garas Dezső színművészek Forrás: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián

A filmszínész szállóigéi

Az 1954-es Liliomfi után egy ideig főleg kisebb karakterszerepekben látható a mozivásznon. Aztán érkeznek a nagy, emblematikus alakítások is –

mely nagy alakításokban rendszerint csetlő-botló kisemberek igyekeznek bizonyítani, hogy nem is olyan szerencsétlenek.

Mint a Szabadíts meg a gonosztól egy kabátért halállal fizető Svéd Ferije, a Herkulesfürdői emlék tengernyi szenvedésen átment zsidó fényképésze, Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című filmjének munkaszolgálatos hadifoglya, a Szamárköhögés ágyúdörgés közepette pizsamában szteppelő családapája. Vagy az Abigél című sorozat Kőnig tanár ura.
1988-ban Maár Gyula Malom a pokolban című filmjében, 1993-ban Gárdos Péter A skorpió megeszi az ikreket című alkotásában nyújtott alakításaival nyerte el a filmkritikusok díját.

1999-ben neki ítélik a filmszemle életműdíját.

Rendezőként is jegyez egy filmet, a Legényanyát, amelyet a kritika ugyan elparentált, de végül bőven behozta az árát, még rajongótábora is alakult.
Utolsó, 2006-os mozifilmjében, a Noé bárkájában Stock Edét, a nyugdíjas moziigazgatót játssza el. A filmet Sándor Pál rendezte, ahogy azt a kettőt is, amely alighanem elsőként ugrik be a szélesebb publikumnak Garas Dezső filmes megmutatkozásai kapcsán.

A régi idők focijának mosodása, Minarik Ede olykor még színházi szerepeiben is felidéződött – mindig helyénvalóan, iróniával.

A mosodás mániás mondata pedig szállóigévé vált:

Kell egy csapat.

Ahogy a Ripacsok komédiás párosának – Kern Andrással alakították – dalba foglalt üzenete is:

Egyedül nem megy!

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!