Kun Miklós

Kelet-Európa az 1950-es években: Reformok és visszarendeződés

III. Polgárháború a limeseken

A Szovjetunió szinte egész területén végigvonuló munkamegtagadások, "vadsztrájkok", esetenként pedig a külvilág elől szigorúan titkolt lázadások a hatóságok szemében egy félelmetes polgárháború előképei voltak. A közelmúltban napvilágra került titkos dokumentumokból kitűnően főleg ez a felismerés késztette az 1950-es évek közepének szovjet vezetését, hogy engedjen a gyeplőn: amnesztiát hirdessen, majd fokozatosan kinyissa a lágerek kapuit, felülvizsgálja a kelet-európai vazallus államokkal megkötött előnytelen gazdasági szerződések némelyikét, megszűntesse a Szovjetunió határain kívül létesített koncentrációs munkatáborokat (a "szpecláger"-eket) és börtöntelephelyeket.

A másodrendű állampolgároknak tekintett nemzetiségeknek tett engedményeket szintén a diktatórikus rendszer fokozatos meggyengülése tette szükségessé az 1950-es évek közepén. A "kollektív bűnösség" nevében a második világháború előtt és alatt deportált szovjet népek közül néhánynak a leszármazottai - csecsenek, ingusok, karacsájok, kalmükök, görögök stb. (de nem a krími tatárok és a Volga-németek!) - visszatérhettek szülőföldjükre.

6. ábra

Az 1953-ban kelt hivatalos összesítés szerint a háború után például a litván lakosság tíz százalékát, 270 ezer embert érintettek a megtorlások. A litván nemzetiségű politikai elit Moszkvához egyébként hűséges tagjai más szovjet tagköztársaságok politikai gyakorlatához képest is kiszorultak a hatalomból. A renitensnek tekintett köztársaságban Sztálin helytartói nem elégedtek meg azzal, hogy a pártvezetés kulcsfontosságú másodtitkári pozícióit, az állambiztonsági miniszter helyét, az ipari-katonai komplexummal kapcsolatban álló miniszteri tárcákat oroszoknak vagy más szláv nemzetiségű tisztségviselőknek juttassák. Az sem volt elég biztosíték számukra, ha a katonai körzetek, valamint a fontosabb laktanyák élére Moszkvából odavezényelt tisztek kerülnek.

Csak néhány adat a Litvániát sújtó kiegészítő "óvintézkedések" közül: a szovjet tankönyvek szerint a "lenini nemzetiségi politika" tisztaságán mindenki másnál jobban őrködő Joszif Sztálin halálának évében a vilniusi kormány négy miniszterelnök-helyettese közül csupán egy volt litván, de ő sem beszélte rendesen anyanyelvét. A fővárosi pártbizottság 16 osztályvezetője közül hárman vallották magukat litvánnak. Őket is orosz tartományokból "telepítették be", afféle szépségflastromnak. Az állambiztonsági minisztérium 17 osztályvezetője között mindössze egyetlen litván volt. A 87 járási állambiztonsági főnök közül kilencen, a 85 járási rendőrfőnök közül csupán tízen voltak a litván nemzet fiai. Nem csoda, hogy az elnyomó gépezet a lakosság nagy része számára egyet jelentett a cári rendszer óta gyűlölt orosz uralommal, amely a szovjet korszakban kolhozosítással, a mindennapi életet megkeserítő, megalázó hiánygazdasággal, ökológiailag kártékony iparosítással, szellemi elnyomással, ideológiai diktátummal, vallásüldözéssel egészült ki.

Még tragikusabban alakult a második legnépesebb szovjet tagköztársaság, Ukrajna sorsa. Itt a lakosság az 1950-es évek közepére sem heverte ki a területén 1917 és 1922 között végighömpölygő polgárháborús pusztításokat, amelyek során egyedül Kijev városa vagy tucatszor gazdát cserélt. Nem múlt el nyomtalanul a hatalmas köztársaság felett a kolhozosítás éveiben Moszkva által mesterségesen gerjesztett éhínség sem. Ez hétmillió ember, köztük három millió gyermek pusztulását jelentette. A társadalomban további súlyos nyomokat hagytak az 1930-as évek végén tetőző, egyre újabb terrorhullámok, az Ukrajna területén végighömpölygő második világháború, és a "moszkvai uralom" ellen azt követően kirobbant fegyveres ellenállás.

1944 és 1952 között Ukrajna nyugati tartományaiban több mint félmillió emberre sújtottak le a szovjet hatóságok. 153 ezer volt a halálos áldozatok száma. 134 ezren börtönbe kerültek, 200 ezer embert pedig "örök időkre" Szibériába, Távol-Keletre és Kazahsztánba deportáltak. A nemzetiségi elnyomás politikája különösen kirívó volt a korábban az Osztrák-Magyar Monarchiához, majd Lengyelországhoz tartozó Lvov, Ivanovo-Frankovszk és más nyugat-ukrajnai települések környékén. Az ottani pártnómenklatúra kiválogatásánál komoly szempont volt, hogy a jelölt lehetőleg a birodalom más területeiről érkezzen, és ne tudjon rendesen ukránul. A felmérések szerint ebben a régióban a 311 magas rangú párt- és állami vezető közül csupán 18 volt "helyi". A 12 lvovi felsőoktatási intézet rektora, illetve igazgatója közül egy sem. 25 helyettesük közül csupán egyetlen egy származott e vidékről. Többségük ukrán neve ellenére nem vallotta magát ukránnak, vagy karrierizmusból oroszosította a nevét.

Ennek egyébként nem mond ellent, hogy a háború után a belső oroszországi tartományokban, valamint Szibériában, Kazahsztánban és részben a három balti köztársaságban az ukrán nevű hivatalnokok - az összeírások "nemzetisége" kérdésére adott válasz szerint - általában a második helyet foglalták el a "nem helyiek" közül. Ez részben az ukránok egy részének (főleg Kijev, Harkov és a keleti tartományok szülötteinek) kényszerű - ritkábban tudatos -eloroszosításával/eloroszosodásával magyarázható. Másik oka a háború alatt óriási méreteket öltő kényszermigráció: ez volt az az időszak, amikor az ukrajnai hadiipar egy részét sikerült áttelepíteni a birodalom belső tartományaiba.