Macron próbálkozása a bukás felé tart

2020.07.14. 07:57

Macron - az egykori bukott szocialista gazdasági miniszter - mintegy harmadik erőként jelent meg, és egy speciális francia belpolitikai helyzetben tudott nyerni 2017-ben. De a rekordnépszerűtlen elnök nem tud a pártjában rendet tenni. Különösen igaz ez az elvesztett önkormányzati választások után. Éric Zemmour esszéíró úgy értékelte a helyzetet még két hónappal ezelőtt, hogy az alapvetően baloldali elnök nem elég baloldali sok képviselőjének, ezek otthagyták (meg nyilván mások is távoznak), a jobboldal pedig Edouard Philippe-hez, (az azóta már leváltott) miniszterelnökhöz közeledik. Macron egyszerűen egyedül fog maradni, ha így folytatja. Vagyis, váltania kell. Mint ismert: Macron ezt pontosan érezte, az alig jobboldalinak tekinthető Philippe helyett egy Sarkozy-hez közeli, valóban jobbközép miniszterelnököt választott. Alexandre Devecchio, a kitűnő elemző azt a gondolatot fogalmazta meg a Le Figaróban, hogy a sárgamellényes mozgalom és a koronavírus-járvány elkésett és hibás kezelése után már nem tud tovább Macron az általa kreált "új világ" vagy éppen "start-up nemzet" elnöke lenni.  

 Jelenleg még csak néhány politikus zajongásáról van szó az egyre viharosabb tengerben, de eddig ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Pedig kellett volnaA baloldalon a szocialisták és a környezetvédők kötnek szövetséget, ami létkérdés a baloldal számára - írta Zemmour, de azt is, hogy ennek a szövetségnek van egy akadálya, és ez nem más, mint maga Jean-Luc Mélenchon, a kommunista „La France Insoumise" („Engedetlen Franciaország") nevű párt elnöke és a francia belpolitika hol antiszemita, hol antiszociális, hol pénzügyi botrányokat keltő, vállalhatatlan figurája. Azaz, a teljes baloldal nem tud összefogni: a szocialistáknak és a radikális baloldali Zöldeknek az antiszemita és kommunista LFI (Engedetlen Franciaország) nem vállalható szövetséges.

Vagyis, Macronnak nem kell igazán tartania a baloldaltól.

Ettől függetlenül, a macroni hatalomban május közepén kétségtelenül történt egy hatalmas törés, utalt Zemmour a francia belpolitika eseményeire, ugyanis 17 baloldali képviselő kivált Macron kormányzó pártjából, így a köztársasági elnök pártja („LREM") ezáltal elvesztette abszolút többségét a Nemzetgyűlésben. Ezek a képviselők, mint a médiában is közismert Aurélien Taché vagy Delphine Batho, valamennyien a szocialista pártból érkeztek. (Zemmour hivatkozik Taché-nak a „Journal du Dimanche" című hetilapban adott interjújára, amelyben a politikus így nyilatkozik a Macronnal történő szakításról: „2017-ben azért hagytam ott a szocialista pártot, mert képtelen volt túllépni a határain. Most ugyanezért hagyom el az LREM-et ".)

Édouard Philippe miniszterelnök és Emmanuel Macron elnök

Zemmour kitér a francia jobboldal helyzetére is, és azt mondja, hogy „ugyanezt a jelenséget látjuk a jobboldalon is. Minden megfigyelőnek feltűnt, hogy a „Republikánusok" (LR) kezdettől fogva meglehetősen nagy „diszkrécióval" szemlélték a koronavírus-járvány kezelését, de úgy is lehetne mondani Zemmour szavaival, hogy „inkább a jelentéktelenségbe süllyedtek, szinte teljesen elkerülték a médiareflektorokat". A „viharos" hallgatás közepette ugyanakkor a „Republikánusok" (LR) vezetői mindig módját találták annak, hogy dicsőítsék Édouard Philippe kormányfőt. Ennek taktikai okai is vannak Zemmour szerint, mert így kívülről szemlélve a „komolynak" tűnő miniszterelnököt és az inkább „meghökkentő" Macront jobban egymás ellen lehetett ugrasztani.

Az óvatoskodó taktika - tehetjük hozzá - sikeres volt a Republikánusok részéről. A június végi önkormányzati választásokat megnyerték, hiába nyert meg néhány nagyvárost a radikális baloldal és hiába maradt Párizsban továbbra is a szocialista főpolgármesternő. Nem beszélve arról, hogy Macron pártja katasztrofálisan szerepelt. Macron a valódi jobboldalról választott miniszterelnököt - egy győztes polgármestert, Jean Castex-et. Zemmour eljátszott azzal a gondolattal is, hogy Édouard Philippe (amennyiben Macron leváltja - és mint tudjuk, leváltotta) akár jobbközép elnökjelölt is lehetne. Elvben. De csak elvben.

„Ugyanakkor Philippe nem Chirac, viszont van benne valami Giscard-ból", teszi hozzá Zemmour. Ezt azzal magyarázza, hogy annak idején Valéry Giscard d"Estaing-t (1974-1981 között volt jobboldali köztársasági elnök, és azt megelőzően, akárcsak Macron, gazdasági miniszter is volt) szintén belülről támadták (saját oldaláról Chirac, ellenzékből pedig Mitterrand). Ez a régi törésvonal az, ami Macron rendszerének a végét jellemezheti, mondja Zemmour, majd arra utal, hogy Macron is valami olyasfélével próbálkozik, csak jóval gyengébb kiadásban, mint Charles de Gaulle tábornok, és hol a jobboldalnak (az állam szerepének és a szuverenitásnak a növelése), hol épp a baloldalnak (szociális és ökológiai kérdések) tesz engedményeket.

„Jelenleg viszont mindenki kivár vagy csak látszatcselekvést folytat. Macron, akárcsak ellenfelei, a médiaszínházban játszanak éppen és fenik a késeiket, anélkül, hogy a választók ebből bármit érzékelnének", írta Éric Zemmour. Még májusban.

Éric Zemmour, az egyik legsikeresebb európai esszéíró jól látta tehát: a macroni harmadik út elbukott. Az elmúlt két hónapban az viszont kiderült, hogy nem jobb-baloldal felosztásra számíthat a francia elnök, hanem a jobbközepet elfogadni képes baloldal és a nemzeti jobboldal szembenállására. 

Ahogy megírtuk: Macron úgy kalkulál, hogy utolsó két évében - eredeti tervét, a pártok felett lebegő elnök szerepét véglegesen elbukva - a jobbközép felé tesz gesztusokat. Sarkozy egykori közeli munkatársának miniszterelnöki kinevezése elfogadható a Republikánusoknak, Macron maga pedig akármit csinál vagy mond, a baloldalnak mindig szimpatikusabb lesz, mint a nemzeti jobboldali Marine Le Pen, azaz a legerősebb ellenfele. Macront egy átlag baloldali szavazó mindig is baloldalinak fogja tartani, még ha az adó- vagy a nyugdíjrendszerében a minimális szolidaritást sem mutatja. És a zöldektől sem kell Macronnak félnie, hiszen néhány nagyvárost megnyertek ugyan, de országosan nem népszerűek, vezetőjük pedig jelentéktelen politikus, lehetetlen, hogy az elnökválasztás második fordulójába kerüljön. A legutóbbi felmérés szerint a radikális baloldal elnökjelöltje, Yannick Jadot fő ismérve: nincs tekintélye. A Les Echos számára készített kutatás szerint Daniel Cohn-Bendit barátját, Jadot-t a franciák alig ötöde tartja szimpatikusnak.

Azaz, Macron és Marine Le Pen között dőlhet el ismét, hogy ki lesz 2022-től a köztársasági elnök.