Álmokat gyűjtögetnek - interjú a Zagar vj-ivel

Egy ideje már figyeljük őket. Vetítéseik mindig máshogy hatnak; amikor az ő produkciójukat látjuk, nem szaladunk villódzó vizuáleffektektől eszünket vesztve a dj felé, hanem a zene és a vetített kép együttes hatásától állunk letaglózva, földbe gyökerezett lábakkal. Fillcell (Zságer Balázs öccse, Zságer Varga Ákos) és Kemuri (Somogyi Kristóf) a Zagar együttes felkent vizualistáiként meséltek egyebek mellett a vj-zés kulisszatitkairól.

Mennyire érzitek, hogy a közönségben megvan az igény felfogni egy "történetet" koncert közben? Mennyire tudják befogadni ott a helyszínen, abban a helyzetben?
Fillcell: Törekszünk rá, hogy értelmezhető legyen. Legtöbbször nem tudom konkrétan megfogalmazni, hogy mit szeretnénk mondani vele, csak azt tudom, hogy milyen hatással van rám az adott zene, és ezt megpróbálom a saját eszköztárammal átadni. Hogy ezt úgy értelmezi-e a befogadó, ahogy én gondoltam, azt nem tudhatom, de mindig afféle visszajelzéseket kapunk, hogy ilyet még nem láttak sehol.

Fotó: Botos Tamás

Hogyan találkoztatok?
Fillcell: Mivel elég sok más dologgal is foglalkozom, néha nem tudtam eljönni vetíteni, meg a társaim sem, mire Fabricius lényegében átvette a szerepem. Néha volt Fabricius vs Fillcell felállás, aztán volt egy időszak, amikor csak Gábor csinálta, aztán jött Kristóf, Gáborral együtt, és most ott tartunk, nyár eleje óta, hogy ketten csináljuk Kristóffal. Először az A38-on vetítettünk együtt a Cool Brands fesztiválon.

Készült már klasszikus értelemben vett Zagar-klip, melyet játszanak tévék?
Fillcell: Készült több is, de csak az elsőhöz van közöm, a Cosmic Disaster-t Pap Pala Laci barátommal készítettük, akivel a Zagar-vetítéseket is kezdtük.

Mióta együtt dolgoztok, mi a munkamegosztás?
Fillcell: Kristóffal jól kiegészítjük egymást. Ő hozza a sajátos értelmezést kapó mintákat, én meg hozom a saját felvételeimet. Ebből a kettőből áll össze egy közös produkció. Úgy lehet talán mondani, hogy én Kristóf anyagainak partyképes megjelenítéséért felelek. Kezelem a videokeverőt, az effektezőt, belekeverem az élőképeket, a saját felvételeimet.

Mennyire figyelitek a közönséget közben?
Fillcell: Figyeljük, s talán ezt élvezzük a legjobban. Nagyon ismerjük a zenéket, csak ránézünk a színpadra, és tudjuk, hogy mi fog történni. Emiatt is könnyű szemmel tartanunk a közönséget, figyelni a reakcióikat. Sőt kifejezett kérésünk, ha technikailag megoldható, hogy a hangpult mellett, a közönség soraiban helyezkedjünk el, mintegy nézőként tekintve a színpadra.
Kemuri: Balázs a megmondhatója, hogy a tagokon kívül talán én voltam a legtöbb Zagar-koncerten. Sokkal könnyebb aláfestést adni a zenének, ha pontosan tudod előre, mi fog történni; mondjuk, hogy öt másodperc múlva jön egy kiállás vagy beindulás, amihez nekünk éppen akkor kell elindítani egy pörgős videót, vagy ráereszteni valami odaillő effektet.

Hogy álltok a negatív kritikákkal?
Kemuri: A Zagar-oldal fórumán kapunk visszajelzéseket, van ott pár érdekes bejegyzés. Például az, hogy annyira erős képeket vetítünk, hogy elvonja a figyelmet a zenéről. Ezen lehet vitatkozni: jó-e, ha az emberek koncert közben elkezdenek mozizni... Mások meg azt mondják, ez így jó együtt. Nemrég például a Zagar kapott egy felkérést Lengyelországból, ahol a zenekarnak egy film alá kellett játszania. Tehát megfordult az egész. Egy operaházban a Tartuffe némaváltozata alá kellett improvizálniuk. Ott ők játszottak a filmre, de amikor mi vetítünk, mi "játszunk" a zenére mint háttérprodukció.

Mindketten zenéltek is valamilyen szinten. Hogyan látjátok a zenélés és a vetítés különbségét? Mennyiben más hozzányúlni a képhez és a zenéhez mint nyersanyaghoz?
Fillcell: Az igazság az, hogy én már hat éve kizárólag színházi zenékkel foglalkozom. Szaknyelven: alkalmazott zenével. Itt adott jelenetekhez kell megfelelő zenéket komponálni - úgy, hogy az egyes zenék egy nagy egységet alkossanak. A koncerteken való vetítés ugyanez a feladat: tudom, milyen képekhez milyen zene kell, de látnom kell visszafelé is.

Fotó: Botos Tamás

Hogyan kezdtél színházban zenélni?
Fillcell: A Puzzle-ban basszusgitároztam, amikor megkerestek Kaposvárról, hogy egy zenész-színész barátommal alkossunk modern, elektronikus zenét egy budapesti Don Quijote-történethez. Jól sikerülhetett, mert attól fogva folyamatosan kaptuk a megbízásokat, így a zenekar ki is kopott az életemből. Ekkortájt kellett volna bevonulnom katonának, frappáns megoldásnak tűnt tehát a polgári szolgálat: ezt színházi hangosítóként letudhattam. Csak azért nem zenészként, mert ahhoz nem volt papírom (bár ének-zenei általános iskolát végeztem), viszont az elektroműszerész-végzettségem kapóra jött. Persze emellett jöttek a felkérések a színháztól, hogy zongorázzak ebben az előadásban, írjak zenét ahhoz a műhöz. A kilenc hónapos polgári szolgálat után is maradtam a kaposvári Csiky Gergely Színházban, ahol mára vezető hangmérnökké lettem.
Kemuri: Nálam minden pont fordítva van. Ha mutatnak egy számot, hogy ehhez dobjak össze valamit, az egy elvégzendő feladat. Az alkotási folyamat varázsa pedig könnyen elveszik, és olykor emiatt le is blokkolok. Ezért tudunk jól együttműködni Ákossal, mert a két végéről fogjuk meg a munkát. Ha két ember ugyanonnan közelít meg valamit, és egymás mellé áll, abból csak összeakadás lesz.
Fillcell: Egy példa: olyan szoftvert használok, ami Kristófnak nem tetszik annyira, én meg pont az improvizációs lehetőségeket szeretem benne. Nagyjából úgy működik, mint egy zongora; használhatnék midibillentyűzetet is, de ezért nem cipelek szintit. Így a klaviatúra egy-egy billentyűje egy-egy képet vagy effektet jelöl, ezek lenyomásával rögtön bele tudok nyúlni a látványba. Zongorázom, csak nem hangok, hanem képek jönnek az ujjaim alól. Gyakorlatilag így tudok gyorsan reagálni a kevésbé megtervezett pillanatokra. Ha olyan a hangulat villództatok, vagy kaleidoszkópokat, fraktálokat lökök a vászonra egy mozdulattal. Így egészítjük ki egymást.