Édesapja jogász volt, és önt is a jogi pályára szánta. Ennek ellenére hivatásos teniszező lett. Hogyan tudta meggyőzni az apját, hogy a tenisz jobb, mint ha ügyvédnek áll?
Egy kis hazugság segítségével. Aznap, amikor a jogi tanulmányaimat megszakítottam, repülőre ültem, és egyenesen egy tenisztornára utaztam. Apám iszonyatosan dühös lett rám.
Elismert ember volt a városunkban, nekem is hasonló jövőt szánt, én meg otthagytam az egyetemet, mert nem ügyvéd, hanem teniszező akartam lenni.
Szóval egyedül indultam erre a hosszú útra. Akkor már többéves sportos tapasztalat állt a hátam mögött. Sportos családból származom, akadt olyan családtagom, aki atletizált, más a rögbinek hódolt, így nem volt egyedülálló az elhivatottságom.
Össze lehet hasonlítani a hetvenes-nyolcvanas évek korszakát vagy generációját a mostanival?
Nehezen, mert minden más volt akkoriban. A mostani kőkemény profi tenisz kialakulása éppen arra az időszakra esett, amikor versenyző voltam. Ma már szinte felfoghatatlan, hogy bojkottáltuk Wimbledont. Nagyon sok jó ellenfelem volt.
Bármilyen hihetetlen, akadt köztük nem is egy, aki nem akart pénzért játszani.
Pénz nélkül viszont nem lehetett túlélni azt a körforgást, amibe belekerültünk, így igazából az én generációmban voltak az első fizetett teniszjátékosok. Abban az időszakban rengeteg szabályt megváltoztattak.
Befolyásos emberek próbálták fentről mozgatni a szálakat, de mi gyakran ellenálltunk. Az úgynevezett fehér sportba mi vittünk színeket.
Az első tévéközvetítéseken a nézők nem látták a fehér labdát, élvezhetetlen volt az adás, ki kellett találni egy új színt, az úgynevezett optic yellow-t.
Amikor ez megtörtént, a tévé szépen átvette a tenisz feletti hatalmat.
Milyen emlékeket őriz ebből az időszakból?
Nagyon élveztem az utazást, imádtam játszani, a nagy meccsekre, a nagy győzelmekre szívesen emlékszem. Apám ritkán volt velem, mert a munkája nem engedte, hogy távol legyen, így szinte mindenhova a svéd Björn Borggal utaztam.
1973-ban játszott először Björn Borg ellen. Az évek során összesen huszonkétszer kerültek szembe egymással. Tizenhét alkalommal a svéd hagyta el győztesen a pályát, ráadásul ebből kilenc valamelyik torna döntője volt. Nem sajnálja, hogy nem egy „Björn Borg-mentes” világba született?
Nem, mert valójában soha nem voltunk ellenfelek, sosem harcoltunk egymás ellen. Mi csak játszottunk. Elmondhatatlanul sok időt töltöttünk együtt, szoros, a mai napig tartó barátság köt össze bennünket.
Borg fia alig két hete a tizenhárom éves lányommal együtt szerepelt egy mallorcai tornán a Vilas Teniszakadémián. Április tizedikén pedig lesz egy újabb torna Mallorcán, ahol valószínűleg mindketten ott leszünk, élőben szurkolunk majd a gyerekeinknek.
Ön híres volt fizikai állóképességéről, hogy pihenés nélkül akár hét órát is képes volt a pályán tölteni. Mi maradt meg mindebből mára?
Az, hogy mindennap teniszezem.
Jelenleg Monacóban edzem a lányaimat, és néha a feleségemmel is játszom.
Ő is ügyes, de a lányok nagyon tehetségesek. Szeretném, ha profi játékosként folytatnák. Jövő hónapban kilátogatunk a Monte-Carlo Rolex Masters legjobb meccseire.
Kedvenc játékosom nincs, hiszen mindenkivel baráti viszonyban vagyok, így nem Djokovicsnak vagy Nadalnak, csupán a jó tenisznek szurkolok majd.
Több mint húsz éve annak, hogy visszavonult. Ha kimegy egy versenyre, felismerik még a rajongók?
A világ bármely részén is vagyok, az emberek gyakran megállítanak, fotót, aláírást kérnek. Ez természetesen jólesik, de amikor még aktív voltam, inkább a hotelszobámba húzódva töltöttem a szabadidőmet, mert nem szerettem találkozni a szurkolókkal.
Szerintem azok a játékosok, akiknek erre van szükségük, sosem lesznek igazán sikeresek.
Karrierje során 1977 volt a legeredményesebb éve. Büszke a sikereire?
Igen, valóban csodás szezon volt a '77-es, jól ment a játék.
130 győzelem mellett mindössze 15 alkalommal kaptam ki, és ekkor voltam a világranglistán második.
1977-ben tizenhat tornán diadalmaskodtam. Amikor megnyertem a Roland Garros férfi egyesét, elmondhattam magamról, hogy én vagyok az első dél-amerikai ember, aki Grand Slam-tornát tudott nyerni. Párizsban hagyományosan vörös salakon játszottam. New Yorkban aztán a hab is felkerült a tortára, hiszen az amerikai nyílt bajnokság fináléjában is diadalmaskodtam Jimmy Connors ellen.
Még most is magam előtt látom azt a fantasztikus meccset, amikor Forest Hillsben megvertem Connorst. (2-6, 6-3, 7-6, 6-0 lett a meccs végeredménye, és a vörösnél némileg gyorsabb, zöld salakon bonyolították le.) A nézők többsége annak ellenére nekem szurkolt, hogy a háló másik oldalán Connors dühöngött. (nevet)
A publikum rendkívül hangosan kiabált, buzdított, őrült volt a hangulat. A meccs végén a vállukon vittek, erre azelőtt sosem került sor.
Emlékszem Jimmy Connors arckifejezésére, maradjunk annyiban, hogy nem volt boldog. Negyvenhat meccses győzelmi sorozatom a mai napig a leghosszabb, tehát rekord.
Persze a családom is nagyon büszke és boldog volt, híres ember lettem Argentínában, és azóta is az ország legjobb sportolói között tartanak számon. Olyan nagy nevekkel emlegetnek együtt, mint Diego Maradona vagy Juan Manuel Fangio.
A tenisz mára olyan sportág lett, amelyikben mindent számszerűsítenek, nyilvántartanak. Említette már, hogy a világranglistán elért legjobb helyezése a második volt. 2015-ben több cikk is megjelent, miután egy argentin újságíró, Eduardo Puppo egy matematikus segítségével bebizonyította, hogy csupán az akkori számítógépek hibájából nem került a lista legelejére. Ennek ellenére az ATP nem változtatta meg az eredményeket, így nem került sor a tenisztörténelem újraírására. Amikor erről beszélnek önnel, mire gondol?
Arra, hogy álltam a világranglista élén.
Sok mindenben csalódtam, mindenesetre pár hónap múlva kiadják az életemről szóló könyvet, amiről részleteket egyelőre nem árulhatok el.
Ha elolvassa, rájön arra, hogyan voltam világranglista-vezető. De erről többet most nem mondhatok.
Végül mesélne egy kicsit a családjáról?
Persze, hiszen ők a legfontosabbak a számomra. Sokszor költözünk, rengeteget utaztunk Argentína, Mallorca, Thaiföld és Monaco között ingázva, de mindig összetartottunk. Csodás feleségem van, remek az otthoni légkör.
Három lány édesapja vagyok, a legnagyobb, Andanin Párizsban született.
Ő már önálló, rengeteget utazik a teniszklubjával, és nagyon élvezi. A két kisebb Miamiban és Buenos Airesben jött világra, ők most hét- és hatévesek.
Lalindo visszahúzódóbb, pont olyan, mint én voltam, Intila cserfesebb kislány. Olyanok, mintha ikrek lennének, spanyolul, angolul, sőt thai édesanyjuk anyanyelvén is beszélnek. Most, hogy újra Monacóba költöztünk, elkezdték tanulni a franciát is. Még nagyon kicsik, de már most a tenisz bolondjai.
Napok kérdése, hogy megszületik a negyedik gyermekem, aki fiú lesz.
Remélem, ő is olyan jó teniszező lesz, mint amilyen én voltam. Szép az életem, szeretném, ha a gyermekeim is hasonlóan élnének majd.