"Fecseg a felszín, hallgat a mély..." - hozzászólás az ifjúsági vitához

 

Szabad Nép:

Kétségtelen, hogy időszerű a vita az ifjúsági munkákról, hogy ifjúságunk nevelése nem teljesen megoldott. Szerintem a DISZ közismert eredményei ellenére sem férkőzött még eléggé az ifjúság szívébe. Mi bizonyítja ezt?

Beszélgettem főiskolásokkal, akik nemrég jöttek haza a Mohács szigeti ifjúsági táborból.
"Jó és eredményes volt... - mondották. - Sokat segítettünk. De annak is örülünk, hogy végre elbeszélgethettünk a DISZ-vezetőkkel, akik egy sátorban laktak velünk. Első napokban még tartottunk tőle, hogy baj lehet abból, ha őszinték vagyunk, azután láttuk, hogy eredményes..."
Ott laktak velük egy sátorban, együtt dolgoztak, ugyanazt az ételt ették... S így is hosszú napokra volt szükség, míg megnyílt a fiatalok szíve!

1948-tól folyamatosan megszűntették a korábbi gyermek és ifjúsági szövetségeket, amelyek helyébe az úttörőszövetség és az ötvenes évek elején megalakított Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) lépett.

Még tavaly történt, hogy a Beloiannisz-gyár egyik függetlenített ifjúsági vezetője nem akart lemenni a műhelyekbe a XI. kerületű DISZ bizottság társadalmi instruktorával, "Kérdeznek és én nem tudok válaszolni... Minek menjek?..."

Az éremnek természetesen másik oldala is van. Az Építőipari Egyetem legutóbbi pártbizottsági ülésén egy negyedéves hallgató arról beszélt, milyen jó lenne, ha az egyetemi párt- és DISZ-szervezet vezetői rendszeresen kijárnának a diákotthonokba. Az egyik elvtárs fülembe súgta : "Jó lenne, jó lenne, de én megértem Z-t: beteg, K-nak itt van esténként a családja..."

A fiatalok és az ifjúsági vezetők kapcsolatát régi "módszerek" és elvek rontják. Rengeteg példát hozhatnék fel arra, hogy nem egyedi esetekről, hanem szemléletről van szó. Ülünk a várpalotai vájártanulóintézet ebédlőjében a városi DISZ-titkárral.
- Beszélgetsz a bányászfiatalokkal, ismered a problémáikat? - kérdem.
- Igen... bár én inkább az aktívával foglalkozom, nekem őket kell mindenekelőtt ismernem...
Ebben van igazság. De az ilyen vezető többnyire csak azt tudja, hogy X hogyan tanul, Y hogyan termel, Z szervező munkára alkalmas-e vagy kulturális területre - amit a káderlap tartalmaz.

Tisztelet a kivételnek, de sok ifjúsági vezető nem ért eléggé a fiatalok nyelvén. Ifjúsági vezetőink többsége szervezni többé-kevésbé megtanult, ám lelket, jellemet formálni - csak módjával...

Az emberek - különösen a fiatalok - kétszer is meggondolják, ki előtt tárják fel lelküket. Azok előtt, akiket nem ismernek, s akik "hivatalosan" közelednek hozzájuk, semmiképpen sem.
Ez az egyik következménye az ilyen "kapcsolatoknak". A súlyosabb dolog mégis az, mikor a vezető végre eljut a tömegekig, nem veszi észre, hogy mivel nem áll közel az egyes emberekhez, az nem tárja fel igazán a szívét előtte. Azt hiszi, amit lát, hall, néhány frázis, fejbólintás, alig-alig feltárt, inkább csak érintett probléma - maga a végső igazság. S megírja a jelentést, elkészíti a beszámolót - ennek alapján. Nem veszi észre, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Sőt, hogy erre magam is nem egy példát tapasztaltam, hajlamos fenntartással fogadni, ha valaki őszintén ezt mondja : "Elvtárs, a dolog nem egészen így van: ez így nem a teljes igazság!..."

A bizottságok tucatjai, a körlevelek halmaza még jobban belekergeti a függetlenített vezetőt ebbe a "munkastílusba". Az értekezletek sorozata, melyeken egyre jobban érvényesül a XX. kongresszus szelleme, de amelyek után a fiatalok még mindig nem tudják, hogy hívják a DISZ-bizottság titkárait, vagy éppen csak ezt tudják róla. Pedig ők elsősorban arra kíváncsiak, tud-e kérdéseikre válaszolni, sportol-e, mi a véleménye a Gázolás c. filmről, s a lányok talán még arra is: jól táncol-e, s borotválkozik-e rendszeresen.

Vagyis egy másik fontos feladat : megtalálni a közös nyelvet a fiatalsággal. Ennek alapja természetesen a szoros kapcsolat, a barátság, de állandó együttlét, sőt lelki- és gondolatközösség is szükséges. E nélkül a sajnálatra méltó Don Quijotéhoz vagyunk hasonlatosak, aki a szélmalmok ellen vívott kemény harcával büszkélkedett.

Két javaslatom volna.
Először:
Otthont az ifjúságnak a DISZ-ben! Negyvenötben, s az utána következő években arra a kérdésre : "Hová mégy?" - nyugodtan mondhattuk : "A MADISZ-ba"... De mit mondhat a mai fiatal? Legfeljebb : "Megyek a DISZ irodába..." Mert édeskevés az a havi egy-egy klubdélután, az is kevés helyen. S ha van is helyiség a gyárakban, tanintézetekben, általában sem berendezésük nem alkalmas igazi baráti, elvtársi közösségek, tartós barátságok kialakítására.

Megoldandó lenne területi otthonok, klubok létrehozása. Szívesebben járnának ide esténként, szabad idejükben a fiatalok. Egy-egy háztömb, egy-egy utca ismerősei könnyen forrnak közösséggé. Néhány meghitt helyiség függönnyel és sakkal, lemezlejátszóval és folyóiratokkal, fényes padlóval és barátságos otthonvezetőkkel; milyen kellemes lenne!
Csináljunk egy budapesti kerületben próbaként két ilyen klubot! Megérné a fáradságot és a költségeket.

Igyekezzünk fiatalossá tenni a fiatalok életét. Hiszen minden módon, erkölcsileg és anyagilag elő kell segíteni, hogy nemzedékünk valóban élhessen nagy lehetőségeivel! Ne legyen számára az igazi ifjúság, a vidám élet valami illanó vágyálom! Érezze: mindent megteszünk azért, hogy megszépítsük, boldoggá tegyük életének ezt a legcsodálatosabb, soha vissza nem térő szakaszát!

Ha ezt az eddiginél jobban csináljuk, kevesebb kiábrándult, pesszimista ifjú ember lesz nálunk.

Második javaslatom:
A fiatal értelmiséggel jobban kell foglalkozni! Az illetékeseknek felül kellene vizsgálniok a főiskolai oktatás anyagát is, a gyakorlat szempontjából (különösen a műegyetemeken). Addig is, míg ez a nem kis időt kívánó feladat megoldódhat, a főiskolás DISZ-szervezeteknek több gyakorlati szakembert kellene felkérniök előadások megtartására; az egyetemi hallgatókat pedig sűrűbben kell az üzemekbe stb. vinni.

Sürgős volna az egyetemi "elosztás" mai rendszerének, a kezdő értelmiségiek fizetésének, lakásberendezésének felülvizsgálata is.

A fiatal íróktól csak annyit: bízza meg a DISZ íróinkat, s mindenekelőtt a fiatalokat, járják az országot, figyeljék az ifjúság életét, s mondják el, írják meg tapasztalataikat. Az illetékesek segítsék ezt elő anyagilag is, különben fiatal írók nem képesek e nagyfontosságú munkába bekapcsolódni, s hallgassák majd meg türelmesen a tapasztalatokat, melyeket az ifjúság szeretete, a problémák miatt érzett aggodalom diktál.

Sándor Iván