"Ahogy beléptünk, a falu összes kis gyerek nevetve-sikítva rohant felénk és felváltva kiabálták, hogy Fehérek-fehérek! és hogy Bonne année!. Mi is visszakiabáltunk, nevettünk, kezet fogtunk a felnőttekkel. Főleg a projekt munkásai jöttek elénk, és jó volt találkozni velük munkán kívül, a falujukban. Átvágtunk a falun, és elérkeztünk a vendéglátónk, Mara házához, ahol pihentünk egy kicsit, kaptunk vizet és banánt. Mara udvara már fel volt díszítve az ünnepre: papajafákat és banánpálmákat tűztek a négy sarkába és spárgával kötötték össze őket. A spárgára könyvlapokat fűztek, amik, rövid vizsgálat után kiderült, egy általunk neki ajándékozott könyvből származtak."

A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

DECEMBER 31.

SZILVESZTER A FALUBAN

Lompoléban szilvesztereztünk és tönkrement az áramátalakítónk. A pót sem működött, így nem tudtunk semmit sem üzemeltetni a napelemekről, csak a generátorról, ami se nem gazdaságos, se nem környezetbarát, úgyhogy napi tíz percet kapott mindenki email küldésre. A szilveszter leírásához ennél sokkal több kell, mert hatalmas élmény volt. Most találtunk egy átmeneti megoldást, és az elemeket (amikkel a GPS-t és a fejlámpáinkat működtetjük) egy szivargyújtó kábel segítségével töltjük fel az autóaksikról (amiket a napelem tölt föl), így több áram marad a laptopok feltöltéséhez. Ez így lesz február elejéig, amikor a következő repülőgéppel érkezik egy újabb áramátalakító.

Na, de vissza a szilveszterhez.

Késve indultunk 31-én, mert Isaac elvesztette a GPS-ét, és megpróbálta megkeresni, de nem találta. Olyan fél 9 körül tudtunk elindulni, David, Isaac, Luke és én. Ben és Andrew a táborban maradtak, Andrew dolgozni akart, Bennek pedig nagyon fáj a lába, nem szokott még hozza a megerőltető munkához.

Szóval így négyen, két munkással nekiindultunk a 20 km-nek. Először is le kellett menni a Lokoróhoz, amit ugye át kell szelni ahhoz, hogy Lompoléba jussunk. Annak idején rém fáradt voltam, amikor ideértem, nem is igazán emlékeztem, milyen volt az út, és abszolút nem tudtam élvezni. Hát most megláttam, és lélegzetelállítóan szép! Gyönyörű volt, ahogy a folyón eveztek a munkások, körülöttünk mindenhol növények meg óriásfák. Aztán átértünk, és rögtön indulás után majdnem kinyírtam magam, mert ahogy levegőt vettem (valamiért a számon keresztül) belerepült egy rovar, egyenesen a torkomba. Szerencsére a nyelőcsövembe, megpróbáltam kipiszkálni, de már túl mélyen volt, csak hallottam, ahogy zümmög - ő sem örült a dolognak. Végül lenyeltem, aggódtam, hogy egy méh volt, és megcsíp, mert akkor nekem reszeltek. De aztán vagy nem méh volt, vagy nem csípett meg, mert nem dagadt be a torkom, hála Istennek.

Forrás: Csatádi Katalin

Átkelés a Lokorón

Miután megnyugodtam, hogy nem fogok megfulladni, ismét élveztem az utat. Büszke vagyok magamra, mert különösebb probléma nélkül megtettem ezt a 40 km-t (20 oda, 20 vissza) két napon belül. Úgy tűnik, hogy azért csak megedződtem itt.

Nem sok emlékem volt az ideútról, úgyhogy szinte teljesen új élmények értek. Az első négy kilométer sima ösvény, de ezután következik körülbelül 1 km mocsár meg patak Iyakáig, az átmeneti halászfaluig. Ez a négy hónap ebből a szempontból is megedzett. Iyakáig a műanyag papucsomban mentem, és teljesen jó volt. Luke viszont... Nagyon vicces volt, néha nehéz elhinni, hogy ötödik alkalommal dolgozik a trópusokon. Folyamatosan vinnyogott, mert nem akarta, hogy vizes legyen a lába. Végig mögöttünk kullogott, és magában folyamatosan, időnként pedig hangosan szentségelve gyalogolt a vízben. Ő a gumicsizmára esküszik, gondolom, Dél-Amerikában bevált, de itt, - mint az közismert - nem mindig csak térdig ér a víz. Iyakában átvettem a cipőmet a gyalogláshoz. Kicsit korai volt, mert amire szintén nem emlékeztem, van az első szavanna után még egy Bompusa jellegű folyó.

Még nem említettem azt az "apróságot", hogy a sátrainkat, hálózsákot stb. a két helyi munkás cipelte, akik velünk együtt jöttek a faluba ünnepelni. Természetesen kaptak fizetséget a hordármunkáért, de azért eléggé sajnáltam őket. A súly ellenére viszont ugyanolyan gyorsan gyalogoltak, mint mi, sőt, folyamatosan beszélgettek meg nevetgéltek az úton. Nem is tudom, mit csináltak volna a zsákok nélkül! Elképesztően edzett emberek, és csak most tudtam meg, hogy mindenki, aki itt dolgozik a projektben, azelőtt hordár volt. Gondolom, aki igazán jól és megbízhatóan dolgozott, azt beválogatták a projektbe, és így állandó fizetésük lett. Ennek iskolapéldája egyébként Djaman, aki először hordár volt, majd szakács lett, és mivel annyira megbízhatóan dolgozott, kinevezték bonobómunkásnak, ami több pénzzel és magasabb státusszal jár.

Forrás: Csatádi Katalin

Djaman. Itt éppen pizzaevés közben (a pizza persze csikuangával, mert anélkül nem élet az élet)

No de vissza az útra. Az első szavanna után valóban jött az ígért folyó, gyorsan visszavettem a papucsomat, és a cipőmet a kezemben fogva mentem végig rajta. Ez a folyó viszont annyira mély volt, hogy egyes részeken mellig belemerültem a vízbe és a cipőmet a fejem fölé tartva kellett gázolni benne. A fiúk valami vizes labdákat emlegettek sápítozva... :) Ezután a folyó után viszont már tényleg csak száraz út következett, kb. 15 km-en keresztül. Két szavanna és két erdős rész után 1,5 km-en keresztül erdők és maniókaföldek váltották egymást, majd egyszer csak megérkeztünk a faluba.

Ahogy beléptünk, a falu összes kis gyerek nevetve-sikítva rohant felénk és felváltva kiabálták, hogy Fehérek-fehérek! és hogy Bonne année!. Mi is visszakiabáltunk, nevettünk, kezet fogtunk a felnőttekkel. Főleg a projekt munkásai jöttek elénk, és jó volt találkozni velük munkán kívül, a falujukban. Átvágtunk a falun, és elérkeztünk a vendéglátónk, Mara házához, ahol pihentünk egy kicsit, kaptunk vizet és banánt. Mara udvara már fel volt díszítve az ünnepre: papajafákat és banánpálmákat tűztek a négy sarkába és spárgával kötötték össze őket. A spárgára könyvlapokat fűztek, amik, rövid vizsgálat után kiderült, egy általunk neki ajándékozott könyvből származtak.

A pihenő után kaptunk ebédet is (végre): négy hónap után második alkalommal is megkóstoltam a csikuangát, mellé babos csirkepörköltet kaptunk, ami mennyei volt.

Forrás: Csatádi Katalin

A gyerekek nyüzsgésétől kísérve ebéd után felállítottuk a sátrakat. Mindent kitaláltak, csak hogy felhívják magukra a figyelmet. A sátorfelállítás után újabb pihenőt tartottunk, akkorra a projekt dolgozói is odajöttek, és már nem vizet ittunk... Kaptunk egy kis ízelítőt az estéből is, énekeltünk és zenéltünk egy kicsit, majd lezuhanyoztunk, átöltöztünk, és épp indultunk volna a faluba, amikor Mara szól, hogy várjunk egy kicsit, mert ajándékot kapunk. A falu vénjei jöttek, hogy egy csirkét adjanak nekünk! Ez nagy szó, nagyon kedves volt tőlük, nagyra értékeltük.

Aztán végül csak eljutottunk a mulatságba. A falu közepén volt, ahol a falu vénei laknak, az ő tiszteletükre van a mulatság központja a házaik előtt. Már gyülekeztek az emberek, doboltak és énekeltek. Kaptunk ismét innivalót és székeket, ahonnan élvezhettük az estét. Tulajdonképpen énekléssel, dobolással és tánccal telt az egész ünnep. A tánchoz néha mi is csatlakoztunk, de hát meglehetősen reménytelen próbálkozás volt az afrikai emberek mozgáskultúrájához mérten. Azért élveztük, és ők is. Amikor nem táncoltunk, körénk gyűltek a gyerekek, és azzal szórakoztak, hogy a hajunkban turkáltak. Az enyémet szerették a legjobban, meg Luke-ét, akinek szintén hosszú haja van. Mi tagadás, nem volt ellenünkre a dolog. Amikor látták, hogy nem zavarjuk el őket, teljesen beindultak, és elkezdték befonni a hajunkat. Az ölünkbe ültek, és ott veszekedtek, hogy ki fonhatja a fehérek haját, arról nem is beszélve, hogy ki ülhet az ölünkben... Luke készített képeket, azt mondta, hogy Isaac-en ezer gyerek táncolt, rajtam pedig kétezer :)

Enni nem kaptunk többet, ami a 20 km után kicsit hiányzott. Kissé már illuminált állapotban találtunk banánt, egy ültő helyemben megettem három és felet, de nem sokat segített. Akkor már este 10 volt, és haldokoltam, félig az éhségtől, félig az álmosságtól. Hazatelefonáltam a műholdason, hogy boldog új évet kívánjak, valamint, hogy közöljem a családdal, be vagyok rúgva, éhes vagyok és épp banánt tömök a fejembe. Valahogy mégiscsak kibírtam éjfélig, bár akkor kiderült, hogy a helyiek számára nem sokat jelent az éjfél. Mi visszaszámoltunk, ők csak lestek. Boldogan kiabálták, hogy bonne année, de ezt bármikor boldogan tették, függetlenül attól, hogy a nap melyik órájában voltunk. Akkor aztán viszont már tipliztünk aludni. Még ért egy meglepetés bennünket: Djaman látta Luke-ot a földön gubbasztani meglehetősen illuminált állapotban, és ebből rájöttek, hogy nem etettek meg bennünket kora délután óta. Erre elővarázsoltak némi halat meg csikuangát, így végül nem kerültünk üres hassal ágyba.

Forrás: Csatádi Katalin

Reggel készülődni kezdtünk, vártak minket a bonobók. Ahogyan mi azt elképzeltük... Teljes felbolydulás lett a faluban, hogy máris vissza akarunk menni, a vének megsértődtek, a fiatalok is megsértődtek, teljes volt az értetlenség. David, mint camp manager végül úgy döntött, hogy ő marad, mi viszont, akiket várnak a bonobók, visszamegyünk. Nem nagyon tetszett nekik, de ebbe úgy-ahogy belementek. Azt volt a terv, hogy maradunk az újévi ebédre, és aztán indulunk el. Azt mondták, 11 körül kezdődik a fiesta... Mi meg úgy számoltuk, hogy nem kell majd nagyon sokat sötétben gyalogolnunk, ha legkésőbb kettőkor visszaindulunk. Így aztán elvoltunk a faluban, ment az éneklés, fényképeztem a gyerekeket, meg a madarakat, közben a falubeliek folyamatosan próbáltak rávenni bennünket, hogy maradjunk. Csak nagyon-nagyon sokára esett le, hogy nekik nem a 31-e este a fontos esemény, hanem az újév! Az újévi ebéd, majd pedig az asszonyok tánca. De ez is csak azután derült ki, hogy magunktól úgy döntöttünk, maradunk, amikor még fél háromkor sem történt semmi ebédügyileg. Több okból is maradni akartunk az ebédre, egyrészt egyszerűen, mert 20 km-t nem akartunk üres hassal megtenni, másrészt pedig mert tényleg nem akartuk megbántani őket. Hogy aztán direkt vagy véletlenül kezdődött-e az ebéd csak három óra után, azt már sosem tudjuk meg, de hogy érdemes volt maradni, az biztos.

Én voltam az egyetlen (!) nő az asztalnál, az újévi ebéden csak férfiak vehetnek részt. Egy átmenetileg kialakított pálmafedél alatt ettünk, kb. 40-en. Azzal kezdődött a fiesta, hogy az általunk, a vendéglátásért cserébe kapott összeg értékében bóbitásantilopból készült pörköltet osztottak szét az ebéd résztvevői között. Mi nem kaptunk, amit kis csalódással vettünk tudomásul, bár így nem kell a lelkiismeretünkkel elszámolni, hogy bozóthúst ettünk. Amit viszont kaptunk: kétféle csirke, egy pörkölt, egy pedig rostonsült (nem ettem négy hónapja), spagetti, fufu (maniókalisztből készült gombóc), csikuanga, olajban sült banán, édesburgonya és még majonéz is. A legjobb ebéd volt, amit itt a Kongóban ettem, alig bírtam abbahagyni. Plusz a 31-ei estéből tanulva nem is akartam abbahagyni, tudván, hogy ez lesz az utolsó étkezés aznapra.

Aztán egyszer az ebédnek is vége szakadt, elvitték a tányérjainkat és nekiálltak dobolni. A nők már gyülekeztek, gyönyörű ruhákban. Mindenkin új ruha volt, úgy tűnik, az szokás, hogy az új év első napján új ruhát vesznek fel. És aztán kezdődött a tánc, az asztalok közé jöttek az asszonyok is, a kongói táncban nincsenek nagy mozdulatok, egészen kicsik csak, viszont a feneküket azt nagyon tudják mozgatni. Néha a nők egyedül táncoltak, néha férfiakkal együtt, akik pedig íjat és nyilat tartottak a kezükben. Állítólag ez az újévi tánc meglehetősen sok váláshoz vezet... Bennünket is megtáncoltattak, de hát a szánalmas a legjobb szó arra, amit csináltunk.

Aznap este már nem maradtunk fent olyan sokáig, kértem egy takarót Marától, így abban a tudatban mentem aludni, hogy nem fogok fázni.

Másnap reggel aztán nekiindultunk a visszaútnak, megint voltak velünk helyiek, így ismét nem kellett semmit cipelnünk. Nagyon gyorsan megjártuk visszafele, egy pillanatnak tűnt az egész. Luke a sorsába beletörődve, sztoikus nyugalommal gyalogolt combig a vízben, és végül megérkeztünk a Lokoróhoz. Itt még Davidot követve fejest ugrottam a folyóba, és olyan jólesett, hogy ki sem akartam jönni. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást, nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik az úszás! Végül beültünk a ladikokba, áteveztünk, és nagy boldogan visszaértünk a táborba.

Forrás: [origo]

A Salonga-kalandok folytatódik

A következő bejegyzésben: Kiderült, hogy a miénk egy oázis, a többi erdőben néma csönd

A napló folytatását naponta közöljük, a következő és a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja.