Ha annak idején, amikor lelkes rajongóként néztem a tévében az Alias epizódjait, valaki megkérdezi, szerintem melyik színész futja majd be a legnagyobb karriert, egész biztosan az utolsók közt neveztem volna meg Bradley Coopert. Nem mintha gyenge lett volna, csak nem láttam benne azt a pluszt, amit ezek szerint más rendezők és szereposztók igen. Igazából azóta sem értem, hogy a sok bájgúnár közül miért pont belőle lett ekkora sztár.
Oké, ott a kék szempár. De bármennyit kapargatom nála a felszínt, nem sokat találok alatta. Cooper - rossz kezekben - ugyancsak korlátozott színészi eszköztárát ráadásul azzal szokta kompenzálni, hogy harsányan túljátssza minden egyes jelenetét. És sajnos gyakran kerül rossz kezekbe: David O. Russell (főleg az Amerikai botrány-ban) szinte már az elviselhetetlenségig hajszolja, míg Cameron Crowe Alohá-jában belefulladt a cukorszirupos bazsalygásba.
Mentségére legyen mondva, volt, amiben tetszett, a Túl a fenyvesen-ben és az Amerikai mesterlövész-ben például teljesen rendben volt, a Joy-ban pedig üde színfoltot jelentett. De ez nem változtat azon a tényen, hogy eddigi legerősebb alakítását az én szememben akkor nyújtotta, amikor egy gyilkos hajlamú mosómedvének kölcsönözte a hangját.
Ryan Reynolds azok közé a jó kötésű, jó svádájú, amerikaifocista-alkatú tenyészbikák közé tartozik, akik meghatározott időközönként legördülnek az álomgyár futószalagjáról. A producerek akciósztárnak, esetleg szívdöglesztő romantikus főhősnek szánják őket, és nagy reményeket fűznek hozzájuk, ám ritkán válik be a számításuk, mert általában dögunalmasak. (Minden Chris Prattre jut három Sam Worthington, Jai Courtnay vagy Gerard Butler).
A bamba képű Reynoldsból idestova tizenöt éve próbálnak sztárt faragni, a színész azonban egészen a mostani hétvégéig makacsul ellenáll a kísérleteknek. Befürdött már sok mindennel, képregényfilmmel (Zöld Lámpás), romantikus vígjátékkal (Mindenképpen talán), akcióval (Füstölgő Ászok), még csavaros független filmmel is (9 - A szám hatalma). A magam részéről az Eltemetve című thrillernél dobtam be a törülközőt: Reynolds erőlködött, erőlködött a monodrámával, de hiányzott belőle az, amivel James Franco torkon ragadott a hasonló témájú 127 órá-ban.
Mentségére legyen mondva, évekig tartó lobbizással minden követ megmozgatott, hogy a Deadpool rajongói idén végre megkaphassák az áhított korhatáros, a karakterhez hű képregényfilmet. Továbbá A szerencse forgandó című, zabálni való road movie-ban meglepően vicces és karizmatikus volt, a Kalandpark-ban meg műmájer zenészként szerzett jó pontokat, szóval talán mégsem veszett fejsze nyele.
Gyerekszínészeket nem szép dolog bántani, de ez nem egy szép cikk. Chloë Grace Moretz a fent említett Ha/ver pszichopata kislányaként robbant be a köztudatba, és a tizenhárom éves színésznő ezek után megkapta azokat a koraérett szerepeket, amiket negyven éve Jodie Foster, húsz éve meg Natalie Portman játszott volna el.
Moretz még húszéves sincs, de tisztára olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha mindig is egy kiégett gyereksztár lett volna, aki gyorsan be akarta előzni pályatársait, és túl korán elkezdte a szétcsúszást. Vagy mintha egy kilencvenes évekbeli komédiából lépett volna ki, amiben a harmincéves főszereplő egy átok folytán gyerektestbe költözik. Fura, na. És hát nagyon tolja a drámai szerepeket - Engedj be!-remake, A leleményes Hugo -, de csupa manír a színészi játéka, én még nem láttam tőle természetes rezdülést.
Mentségére legyen mondva, mert játszani a róla alkotott képpel, és a Sils Maria felhői-ben egy elkényeztetett tinisztárocskát alakított, aki a buta blockbustereit és a bulvárszerepléseit ellensúlyozandó szerepet vállal egy színdarabban a Juliette Binoche által játszott öregedő színésznő oldalán. A szívtelen dög szerepe egész jól állt neki.
Matthew Vaughn 2010-es tabudöntögető képregényfilmjéből, a Ha/ver-ből két színész is szerepel a listámon, ami azért is furcsa, mert egyébként kimondottan szeretem azt a filmet. Hollywood rögvest felkapta Taylor-Johnsont, és sorra dobta meg főszerepekkel. Bár ne tette volna. A csávó ugyanis egy energiavámpír, aki antikarizmájával szabályosan elszívja az életerőt a partnereitől, meg úgy egyáltalán, a filmekből, amiket el kéne vinnie a vállán.
Oliver Stone döbbenetesen félrecastingolt opuszában, a Vadállatok-ban elvileg együtt kellett volna éreznem az erőszakba sodródó pacifista hippivel, akit játszott, de olyan vérszegény volt, hogy átpártoltam a drogkartell oldalára. Az Anna Karenina Vronszkijaként szürke kisegér volt Jude Law vagy Domnhall Gleeson mellett, totál hiteltelenné téve, hogyan szerethet bele bárki. Míg a Godzillá-ban őt kellett volna kiírni Bryan Cranston helyett az első fél órában. Utoljára szuperhősgúnyába bújt, azonban Evan Peters köröket vert rá ugyanazzal a szereppel.
Mentségére legyen mondva, a nők terén jó ízlése van, a felesége érdekes személyiség: a nála huszonhárom évvel idősebb Sam Taylor-Johnson angol fotós, videóművész, akinek első filmje John Lennon gyerekkoráról szólt (őt játszotta az akkor 19 éves Aaron Taylor-Johnson), legutóbb pedig A szürke ötven árnyalatá-nál próbálta menteni a menthetőt.
Egy színészhez való viszonyunkra akár egy életre rányomhatja a bélyegét, ha olyan szerephez kötjük, amely maradandóan rossz benyomást gyakorolt ránk. Így jártam Sally Fielddel. Eleve nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatunk: a Mrs. Doubtfire - Apa csak egy van-ban vagy százszor láthattam, de Robin Williamsen kívül nemigen figyeltem másra, majd jött a Forrest Gump, amit szerettem ugyan, de inkább Sally Field ellenére, mintsem miatta.
Aztán 2000 tájékán megjelent a Vészhelyzet-ben, mint Abby Lockhart bipoláris édesanyja, akit az írók arra használtak, hogy megkeserítse a többi szereplő életét - meg az enyémet. Hiába kapott Emmy-díjat érte, és hiába kellett volna sajnálnom a tragikus sorsú karaktert, Field modulálatlan hisztériázása épp az ellenkező hatást váltotta ki. Mintha krétát csikorgattak volna a táblán. Azóta volt már Peter Parker nagynénje és Abraham Lincoln felesége – és Field mindmáig feszélyez, mert azon görcsölök, vajon mikor fog idegrohamot kapni a vásznon.
Mentségére legyen mondva, politikai aktivistaként harcol a nők és a melegek jogaiért, továbbá neki köszönhetjük minden idők egyik legbizarrabb Oscar-beszédét, amelyben hosszan hálálkodott, amiért Hollywood szereti őt - Jim Carrey kiparodizálta A maszk-ban, és még tudományos cikkek is születtek róla.
Nincs mit szépíteni a dolgon: Miles Tellernek elképesztően gyökér a fizimiskája. Ő az a balhés vagy semmirekellő srác, akiért a gimiben azért vonzódnak a lányok, mert reménykednek benne, hogy titokban jó fej, és hátha meg tudják változtatni, a lányos apukák viszont eltiltják a gyereküktől. Szóval valahogy úgy képzelem el, mint Az élet habzsolva jó-beli szerepét.
Rendre olyan karaktereket játszik, akik tapló, arrogáns viselkedésüket velük született sármmal ellensúlyozzák, a csibészesség és a parasztság határán billegve, gondoljunk csak a mániákus dobos növendékre a Whiplash-ben, vagy akár Reed Richardsra, a túlzott önbizalommal rendelkező geekre. Teller ráadásul a való életben sem törődik azzal, hogy rokonszenvesnek látsszon: az Esquire-ben leközölt portréja úgy indul, hogy az újságíró azon tanakodik, vajon Teller egy seggfej-e, a cikk alapján pedig nehéz volna érvelni az ellenkezője mellett.
Mentségére legyen mondva, legalább nem sajtósok által betanított sablondumát nyom az interjúin, hanem valóban magát adja. Másrészt meg óriási mázlija, hogy egyébként marha jó színész, aki szenzációs alakításokkal rukkol elő, és még a pocsék filmjeit (lásd Fantasztikus négyes) sem ő meszeli el.
A színészvilág Bonója: szakmai érdemeit nehéz volna elvitatni (a Titokzatos folyó és a Milk nagyszerű filmek), és karitatív tevékenysége elég széles körű ahhoz, hogy elhiggyem neki, nem csak a jó PR miatt csinálja. Ettől függetlenül szörnyen képmutató alak, aki előszeretettel fotózkodik diktátorok társaságában. Pár hetes hír, hogy titokban felkereste Mexikó legkegyetlenebb drogbáróját, El Chapót, mert el akarja játszani, és riportot készített vele, az újságíró-közösség pedig egyemberként háborodott fel, amiért gyáván alákérdezett, és megpróbálta kimosdatni a hóhért.
Penn ezen kívül egy erőszakos barom. Rendszeresen ököllel megy neki az őt fotózó embereknek - nem csak a paparazzóknak, a múltkor egy bulin támadt neki valakinek, mert a környezetében szelfizett -, és állítólag Madonnát is bántalmazta a házasságuk alatt. Nem tudni, mennyi az igazság ebben a 2009-es beszámolóban, de ha csak a felét hisszük el, az is épp elég durva. (Legutóbb Charlize Theronnal járt, ami ennek tükrében kábé olyan, mintha Furiosa összejött volna Halhatlan Joe-val.)
Mentségére legyen mondva, ha nincs Nevem Sam, amelyben egy szellemi fogyatékost alakít megkérdőjelezhető eszközökkel, akkor most valószínűleg szegényebbek lennénk a Trópusi vihar legendás szállóigéjével, hiszen egyértelműen róla mintázták azt, ahogy Ben Stiller „fullba nyomja a kretént”.
Jól belegondolva, egészen elképesztő teljesítmény, hogy Johnny Deppnek cirka tíz év alatt sikerült olyan mértékben elásnia magát a szememben, hogy elég meglátnom egy új filmjének a plakátját, és sikítva menekülök. Az a színész, akiért a 2000-es évek elejéig tűzbe tettem volna a kezem, ma jóformán a pestissel egyenértékű: messziről kerülendő.
Az hagyján, hogy a nyilvános szerepléseikor is olyan vedlett, mint egy hajléktalan, a szabadidejében úgy járatja le magát, ahogy akarja. Na de hogy már csak úgy képes filmet csinálni, ha kínos maszkok, csiricsáré jelmezek, röhejes arcszőrzet mögé bújva mórikálhatja magát, az kiábrándító. Tavaly jobb belátásom ellenére még adtam neki egy esélyt (fél órát bírtam a A magányos lovas-ból), de tanultam a hibámból: jöhet bárki azzal, hogy a Fekete misé-vel reneszánszát éli, vagy hogy milyen mókás a Donald Trumpot kifigurázó vicces videóban, számomra már csak egy elmaszkírozott, lejárt szavatosságú paprikajancsi.
Mentségére legyen mondva, a kétezres évek előtti remekművein aligha csorbít, hogy azóta felhagyott a komolyabb színészi erőfeszítésekkel - bármikor elővehetem az Ed Wood-ot, a Halott ember-t vagy akár Az Álmosvölgy legendájá-t, és nosztalgiázhatok egyet.
Eddie Redmayne csapnivaló színész, akit érthetetlen módon felkapott a filmipar. Nem tudok erre más magyarázattal szolgálni, mint hogy Hollywoodot elvakítja az angol színpadi színészek iránti mérhetetlen rajongása. Pedig Redmayne alapjáraton totálisan faarcú előadó, és csak két dologra futja tőle:
Redmayne olyan mint egy halvérű arisztokrata vagy egy gyártósorról frissen legördült android, aki belecsöppent a hétköznapi világba, és nem egészen érti, mik azok az emberi érzelmek, de azért megpróbálja leutánozni őket. Általában igyekszem minden filmet megnézni, amit a főbb kategóriákban Oscarra jelölnek, de azt hiszem, A dán lány-ra nem fogom tudni rávenni magam, pedig Alicia Vikanderre kíváncsi lennék, benne még sosem csalódtam. Bár ha úgy vesszük, Redmayne-ben sem: ő kivétel nélkül mindig idegesítő.
Mentségére legyen mondva, a Wachowski testvérek nagyratörő fiaskójában, a rettenetes Jupiter felemelkedésé-ben már-már Nicolas Cage-i magasságokba emelkedve játszotta túl a főgonoszt. Viaszbábukülseje mellé kétféle közlésmód dukált - vagy úgy suttogott, mint aki lenyelt egy sündisznót, és nem tudja felköhögni, vagy artikulálatlanul üvöltött. Ez, kérem, szórakoztató alakítás.
A cikk megírása előtt gyorsan le akartam csekkolni, mik is voltak azok a filmek, amikben megutáltam Jared Letót, erre csodálkozva tapasztaltam, hogy a Mielőtt meghaltam előtt még semmi bajom nem volt vele. És abban sem utáltam, csak furcsálltam, miért van mindenki elájulva tőle, miközben sztereotípiákból rakta össze a HIV-pozitív transznemű prostituáltat.
Mégis kifejezetten irritál, ahogy önmagát bálványozza. A modorosság netovábbja, hogy olyan method actor szerepében tetszeleg, aki még Daniel Day-Lewist is lepipálja, míg a valóságban infantilis, egoista pojácaként viselkedik. Például már most 2016 legidegesítőbb reklámfogása, hogy úgy állítják be, mintha megőrült volna az Öngyilkos osztag forgatásán - élő patkányokat küldözget szerencsétlen női kollégáinak, meg ilyen üzeneteket ragaszt a kamerára: „Fények, kamera, őrület” Átlényegülés, egy fenét, ez inkább parasztvakítás, amit eddig Leto Jokeréből láttam, az egyelőre olcsó Marilyn Manson-utánérzésnek tűnik.
Mentségére legyen mondva, volt olyan jó fej, és a Harcosok klubjá-ban bevállalta egy angyalarcú srác szerepét, ami arra lett kihegyezve, hogy péppé verik. Mintha Fincher már akkor sejtette volna, hogy egyszer még sokan hálásak lesznek azért a jelenetért.