Kis György és Takács Szabolcs alkalmazott matematikus (szintén károlis tanár) együtt dolgoztak ki egy hangelemző rendszert. A rendszer lényege, hogy pusztán a beszélt hang alapján kiszúrja, ha az illető valamilyen érzelmi hullámvasutat él meg belül. Ez nem számít 100 százalékos hazugságvizsgálónak, de
kiválóan alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet, ha a beszélő mondjuk elhallgat valamit.
A rendszert már a rendőrség már tesztelte, az eredmények pedig a kutatókat igazolták. A későbbi büntetőeljárások eredménye megegyezett a kutatók megállapításaival.
Tök logikus dolognak gondolnánk, hogy a kriminológia tudományos szinten foglalkozzon a hazugsággal. Ehhez képest az orvostudomány kezdett el komolyabban foglalkozni a dologgal.
Méghozzá egy hátborzongató eset után.
Az amerikai Paul Ekmannek (a modern kor egyik legnagyobb pszichológusának) volt egy betege, Mary.
A lány többször is megpróbált végezni magával,
így gyógykezelésre került. A kezelés végeztével egy orvosokból álló bizottság elé állt. Azt állította, hogy meggyógyult, és hogy már nem jelent veszélyt saját magára. A bizottságot meggyőzte.
A meghallgatást nagy szerencsére videóra vették.
A meghallgatás után ugyanis Mary odament az orvosához, és azt mondta neki:
Kérem nem engedjenek el, mert meg fogom ölni magam."
Az eset tanulságos volt. Hiszen egy egész bizottság nem látott át Maryn, bebizonyosodott, hogy
felőlük meghalhatott volna.
Ezek után Ekman fogta magát, és nekiült a meghallgatás felvételének. A fáma szerint
120 órán át nézte.
Az volt az alapvetése, hogy a hazugságoknak valamilyen formában ki kellett hatniuk Mary viselkedésére. Alig talált valamit. Kis viselkedési jegyeket, amik talán-talán lehettek a hazugság következményei. Az eset viszont arra jó volt, hogy
a pszichológia egy teljesen új alágának legyen a kiindulópontja.
De vissza Kis Györgyék rendszeréhez. Hogy megértsük a rendszerüket, meg kell érteni a hazugság lényegét is. A közönség szerint vannak esetek, amikor megengedett a hazugság, és olyan is van, hogy jó hazugság. Kis szerint
hosszú távon a legjobb indulatú hazugság sem működik.
Főleg, mert ezek valamilyen problémákat fednek el, amit így nem tudunk megoldani. Hosszú távon csak az őszinte párbeszédnek van nyeresége.
Ennek ellenére az egész életünket körbeöleli a hazugságok hálója. „És hogyan döntjük el valamiről, hogy igaz vagy sem?" – kérdezte Kis György, majd egy összetett szóval válaszol:
Referenciaforrások.
Itt nem kell valami bonyolult dologra gondolni. Ha szemtől szembe kommunikálunk valakivel, számos referenciaforrás van az illetőn. Arckifejezések, tekintet, gesztikuláció. Nem tudjuk magunkról, de huszonötöd másodpercenként jelenik meg valami mimika az arcunkon. A legtöbb ember persze csak homályosan tájékozódik ezekben a mimikákban, de a megfelelően képzett ember
úgy olvas bennük, mint egy könyvben.
De mi a helyzet a Facebookon? Mi a helyzet a csevegőalkalmazásokban? Hogyan döntjük el, hogy hiteles-e, amit ott látunk? Kis szerint a képek és a szöveg nem megfelelő refrenciaforrások. Nem igazán lehet megállapítani tehát rajtuk, hogy mi igaz, és mi nem az. Ilyen szempontból tehát nem megbízható ez a fajta kommunikáció.
És van vele még egy baj. Ha szemtől szembe kommunikálunk valakivel, tudat alatt folyamatosan próbálunk olvasni a gesztikulációiban, az arcmimikájában és a szemében. Ez egyfajta edzés alatt tartja a társas készségeinket. Csetelésnél nincs meg ez a fajta edzés. Ennek pedig nagyon komoly következménye van:
csetes kommunikációból nem lehet igazi mély kapcsolatokat kialakítani.
A mimikát, a gesztikulációt és a tekintetet csatornának hívja e szempontból a tudomány. A csatornák viszont nem feltétlenül vizuálisak. Nagyon fontos csatorna az emberi hang.
Az egyik legfontosabb"
– mondta Kis.
A hangot ugyanis nem lehet befolyásolni. Legalább is úgy nem, hogy az érzelmi állapotunkról tanúskodó sajátosságokat eltüntessük belőle.
A hazugságnak pedig vannak érzelmi velejárói. Ezek
a bűntudat, a lebukástól való félelem és gyakran a káröröm,
avagy a becsapás öröme. Fontos megjegyezni, hogy mindezek az érzelmek csak akkor jelennek meg, ha a hazugságnak tétje is van (például most börtönbe kerülök, vagy sem).
Amikor egy történetet meghamisítunk valahol, a tudatos (kognitív) oldalunk összecsap az érzelmivel. Ez feszültséget szül.
Ez a feszültség az, ami kiül a viselkedésünkre, a testbeszédünkre,
az arcunkra és persze a hangunkra. Sőt, a verbális stílusunkra és a mondanivalónk tartalmára is.
Érdekesség, hogy a hazudó ember a közvélekedéssel ellentétben általában pont, hogy a másik szemébe néz. Hiszen tesztelni akarja, látni akarja, hogy a másik beveszi-e a meséjét.
A hangelemző rendszerrel Takácsék egy-két másodperces szakaszokat keresnek.
Minket nem érdekel, hogy mit mond.
Egyáltalán nem érdekel a mondókája. Az érdekel, hogyan mondja" – fejtette ki a matematikus. A rendszer, mint mondtuk, nem számít hazugságvizsgálónak, de arra jó, hogy felhívja például a kihallgató figyelmét, hogy „itt és itt az illető elhallgatott valamit." Tehát azt már tudni lehet, hogy mire kérdezzenek rá alaposabban.