Magyar elfogultságaim, avagy miért ne legyen az OPERA igazgatója külföldi?

Ókovács szerint az opera – 232. levél.

Édes Néném,

Igen, így van, igaz a hír, meghirdették a főigazgatói pályázatot, mert lassan letelik a Magyar Állami Operaház élén töltött második ciklusom is. De ezzel kapcsolatos gondolataimat hadd indítsam távolabbról.

Augusztus 20-a Magyarország születésnapja. Se patetikusnak, se sovinisztának ne nézzen Néném akkor, ha az ünnep hétvégéjén épp erre a korábbi kérdésére válaszolok – és pont’ így.

Magyarként nincs semmi bajom a külföldiekkel. Három napja Fabio Sartorit a legőszintébb (van ilyen szó?!) szeretettel öleltem meg csupaszív-csupahang koncertje után (tárgyalunk előadásba visszahívásáról), de említhetném Callixto Bieitót, a nagy rendezőt is (a régi Carmen mellé most vesszük fel új rendezését, a Háború és békét), vagy Michael Bodert, a karmestert, akit Elektrát dirigálni láttam minálunk, és leesett az állam (jön is vissza, ő vezényli majd a szegény Stefan Soltész tragikus halála miatt hirtelen megárvult Árnyék nélküli asszonyt), vagy itt volt Sir Whillard White, vagy René Pape, vagy Erwin Schrott, vagy Alagna és Kurzak, és Yoncheva vagy Domingo vagy Beczala. Megannyi külföldi művész, aki ától cettig – ahogy szoktuk mondani – elvarázsolt engem is.

Amikor viszont arról hallok, hogy az OPERA élére esetleg egy komplett külföldiekből álló csapat készül, óhatatlanul eszembe jutnak kényelmetlenül elmondható dolgok. Az első az, hogy kérem, ne. Hogy magyar pályázókból válasszanak – remélem, rajtam kívül is lesz több magyar, ez is felértékelné az elmúlt, most már 11 év teljesítményét.

Miért fontos a magyarság ezen a poszton? Úgy mondanám, kedves Néném, nem mindig egyformán az. Olyan is volt, hogy Gustav Mahler igazgatott itt – de minden tiszteletünk (sőt, esetemben rajongásunk) dacára jegyezzük meg, abban az időben mindenki beszélt németül Pesten, és a 28 esztendős zeneszerző-karmester nem a házat igazgatta, hanem zeneigazgató volt az intendáns alatt. Fontos, rendkívül jelentős szerepben, de alapvetően a muzsika tette ki az életét az Andrássy úton és Teréz körúti lakásában is, nem pedig az adminisztráció és a teljes Operaház felügyelete, a kormányzati kapcsolattartás, a sokéves tervezés, beruházásirányítás, a tömegkommunikáció kiszolgálása, a protokoll vagy az intézménytörténet gondozása. (De hisz akkor még tízéves se volt a Ház… mindenesetre a mai főigazgatói feladatok közül egy se volt Mahleré.)

Amikor a közemlékezet Otto Klemperert említi igazgatóként, azt is pontatlan. Jelentős egyéniség, a kiépülő Rákosi-korszak három évének nagy nyeresége, de a valódi igazgató a nagyszerű Tóth Aladár volt, ő találta Klemperert, ő szerződtette, ő búcsúztatta, amikor az (vas)ajtók záródtak. Mert Klemperer is zeneigazgató volt, vezényelni és muzsikusokkal, énekesekkel dolgozni jött. Később a sokszor megjelenő Gardelli vagy Szimonov, vagy a század első felében a két olasz, Tango és Failoni is mind karmesterkedtek Budapesten, egyik se intézményvezetőként funkcionált. Így is sokat, rengeteget köszönhetünk nekik, még az kétszer felfedezett Kékszállú herceg várának úttörő előadásait is.

Magyar Állami Operaház Fotó: Hirling Bálint - Origo

De ma más időket élünk. Egyrészt: a határok szabadon átjárhatók, az elmúlt évtizedben külföldi, nem tucatkarmesterek tucatjai jártak az OPERÁ-ban, dirigáltak premiert, előadást, balettet, koncertet. Tanulni lehet tőlük bármikor, okosodni erényeikből, hibáikból igen egyszerű. És a világ másképp is nyitva: nincs az a jelentős vagy jelentéktelen dirigens, akinek felvételét ne lehetne hallani, sőt látni is néhány gombnyomás után a tasztatúrán. A szupersztár karmesteri kört leszámítva bárkit elérhetünk, minden csak naptár, műsor és pénztárca függvénye, tart már a pesti OPERA ott, hogy így legyen.

De a magyar karmesterek világa is előrébb tart ám, mint 1891-ben. Annak a századnak a végén Erkel Ferenc a fiaival úgy csinált csodát, hirtelen felívelést Magyarországon, hogy ahhoz klánszerűen le is kellett uralnia a zenei életet: ma ellenszenves és tűrhetetlen volna, akkor azonban évtizedekkel hozta előrébb a hazai klasszikus zene ügyét. És kibújtak már ott, ebből szinte azonnal mások gigászok is, Nikisch Artúr vagy Richter János, de később az Erkelek és persze, a harcostárs és védelmező ikon, Liszt Ferenc iskolájából előkerülhetett hat olyan magyar karmester is, akik alanyai a következő legendás kijelentésnek. „Volt idő, amikor egyszerre 6 amerikai nagyváros zenekarát szedte ráncba 6 magyar karmester.” (Reiner Frigyes: Pittsburgh, Ormándy Jenő: Philadelphia, Széll György: Cleveland, Solti György: Chicago, Fricsay Ferenc: Houston. Ha Soltinál beszámoljuk a Los Angelesben töltött igen sikeres időszakot is, Kertész Istvánnál pedig Chicago meghívását a zeneigazgatói posztra és sok ottani vezénylését, legalább úgy megáll a mondat, hogy valóban volt olyan 15 éves periódus, amely alatt 6 amerikai nagyváros 6 nagyszerű zenekarát nevelte magyar dirigens – de a budapesti zenei élet és oktatás hatása bárhogy forgatjuk, ekkor már kézzel fogható a földgolyón).

Tehát sem száz éve, sem ötven éve, és jelentem, ma sem kell már „megmutatni” nekünk, mi a vezénylés, és személyes meggyőződésem, hogy ennek analógiája igaz rendezésre, balettigazgatásra is. Példákat, koprodukciókat, vendégművészeket viszont szívesen alkalmazunk, aláhúzom: akkor, ha az élet megköveteli, a forrásoldal pedig megengedi.

És még egy fontos különbség: mi nem Németország vagyunk, amely önmagában a közép- és nyugat-európai operajátszás felét (!) adja előadásszámban, rengeteg többtagozatos, és igen szépszámú, kifejezetten operaházként működő színházával. Ott elfér a sok külföldi igazgató a szintén (még) nem kevés német mellett. Minálunk más a helyzet: van írd és mond 5 vidéki nagyszínházunk, amely operát is játszik – és van egyetlen operaházunk. A nemzeti kultúra érvényesítése pedig érvényesítőket kíván.

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója a Szent István-napi gálaműsoron az Operaházban, 2022. augusztus 19-én Forrás: MTI/Máthé Zoltán

Azt se tagadnám el, hogy a mi nemzetünk kétségkívül a nyelvében él. Minden onnan ágazik el. Aki minálunk nem tud magyarul – sőt, rájöttem, ez is kimondható, mert jelentésében teljesen igaz: vagy aki nem magyar legalább kisgyerekkorától –, az nem kapott magyar neveltetést, nem érzi a gyökérzetet, nem tud olvasni sorok között, nem érti, miért tartunk ott, ahol éppen. És nem számon kérhető rajta, miért nem érzi e kicsi, de sokezer éves nemzet szolgálatát, érdekét a legfontosabbnak. Jó ember lehet, nagyszerű művész ugyanúgy, csak a nemzeti érdek képviseletében és érvényesítésében nem nyújthat nagyot. A legnagyobb jóindulattal és akarattal is valamiképp előkelő idegen marad, mert nem doboghat egy szív két hazában. Rengeteg művészünk külföldi a balettegyüttesnél, a zenekarban és az énekkarban is van néhány belőlük, magánénekes volt is, létezik is minálunk, aki más nép szülötte. Nagyon szeretjük őket, helyükön is vannak, ahogy sok magyar honfitársunk működik más országok operaházaiban. De ahogy kulturális államtitkárt se külföldiek közül választ a mindenkori miniszterelnök, úgy a magyar kultúra legnagyobb intézményének élén se álljon nem magyar.

Ez az én véleményem, drága Néném, nem bánom, ha mások nem osztják. De azt a tényt nem lehet meg nem történté tenni, hogy sem az elődintézményekkel (Pesti Magyar Színház, Nemzeti Színház) számított 185 esztendőben sosem főigazgatta az intézményt külföldi személy, csakis magyar. Én ebben a szellemben írom a magam dolgozatát, a pályázatot, mert tennivaló is maradt, ötlet is jön, helyzet is van, így aztán írni is lesz miről. A minisztériumi zsűri pedig majd – remélem – valaki magyart választ, ha nem engem, akkor mást.

Vigyázzon magára a jövő heti levélkéig is!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

Szilveszter

2022. augusztus 21.