A Sátán zenéje elpusztíthatatlan - a popzene és az iszlám együttélése

Bár ott még nem tartunk, hogy pakisztáni rockzenekarok stadionokat töltsenek meg Nyugat-Európában, mégis lehet, hogy ez egyre kevésbé lesz utópisztikus kép. Az iszlám és a nyugati stílusú popzene közötti éles határ ugyanis egyre inkább kezd elmosódni, még ha ezt a keményvonalas vallási vezetők nem nézik is jó szemmel. Megfér-e egymás mellett Beyoncé és a Korán?

Az iszlám világ és a popzene kapcsolatáról leginkább csak a konfliktusok okán szokás cikkezni. Nagy visszhangot kapott ugyebár Gwen Stefani malajziai fellépése néhány hete, amikor is muszlim szervezetek kérésére az énekesnő ez alkalommal mellőzte a frivol színpadi show-t, és állig felöltözve énekelte végig a koncertet.

Most ugyanerre nem volt hajlandó Beyoncé, aki inkább lemondta a Kuala Lumpur-i fellépését tiltakozásul, és helyette inkább a legnépesebb iszlám ország, Indonézia fővárosában lép fel, Dzsakartában. Itt ugyanis állítólag nem szólnak bele a koncert külsőségeibe, és ha tényleg így lesz, akkor Beyoncé november elsején kultúrtörténeti jelentőségű fellépést is adhat, megmutatva, hogy van példa az iszlám és a nyugati stílusú popzene békés egymás mellett élésére is.

Nem mintha az ő példája lenne az egyedüli, de az tény, hogy egyelőre sokkal nagyobb visszhangot kapnak azok a hírek, amelyek tiltásról, intoleranciáról szólnak: Iránról, ahol az 1979-es iszlám forradalom óta a popzene minden formáját tiltják a vallási vezetőkről, vagy a még ennél is vaskalaposabb tálibokról.

De lehetett olvasni néhány éve bebörtönzött marokkói metálegyüttesekről, a maláj kormány szabályos hadjáratáról a black metál ellen, illetve az algériai raí énekesek kényszerű emigrációjáról és még hosszan lehetne sorolni az eseteket, melyek az iszlám és a nyugati stílusú popzene összeférhetetlenségét bizonyítják. Most inkább az ellenkezőjére kerestünk példákat.

Vannak elemzők, akik az egykori kommunista országok kultúrpolitikai szélmalomharcához hasonlítják a keményvonalas iszlám vezetők idegenkedését a popkultúrától. A szovjet típusú diktatúrák - mint azt mi is jól tudhatjuk - mindent megtettek azért, hogy a médiából teljességgel kizárják a felforgatónak bélyegzett zenéket, a határoknál pedig kiszűrjék a lemezeket, de hiába.

A betiltott szubkultúrák túlélték a diktatúrát, és ha annak bukása nem is ennek köszönhető, mégsem tagadja senki, hogy a nyugati zenék (és persze filmek) segítségével lehetett leginkább tudomást szerezni egy teljesen új típusú életérzésről, és ezeknek a terjedését hatósági úton sem lehetett megállítani.

Nincs ez másként ma sem. Bár a felszínen továbbra is a tiltás és a szigor a jellemző, ez nem jelenti azt, hogy az időközben felnövő új generációk ne keresnék az alkalmat a külföldi zenékkel való találkozásra.