A szerelem nem vak

Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

Kedves Galagonya!

Ha több pszichológust is elnyűtt már, meg jelenleg is jár egyhez, akkor nehéz helyzetbe hozott, mert úgy érzem magam, mint egy "ki mit tud"-on, ahol az ellenfél csapata után most én jövök, és azt kell megoldanom, amit még senki sem tudott. Én abból indulok ki, hogy szerintem tévedés azt hinni, hogy a szerelem vak. A szerelem nem vak, nagyon is határozott szempontok alapján választunk, csak erről esetleg nem tudunk. Vak a végzet, amíg nem értjük meg a céljait. Nos, így közelítve a kérdést, azt kell megérteni, miért "botlott" mindig idősebb, házas emberekbe és vállalta velük a szeretői viszonyt. Az élet során az ismétlődő választások szinte mindig arra utalnak, hogy nem a véletlen, hanem rejtett cél mozgatja azt, aki ismétli önmagát. Aki azon "dolgozik" éveken át, hogy még véletlenül se vegye el senki feleségül (ennek legbiztosabb módszere a házas ember választása), annak azt kell megkérdeznie önmagától: miért is félek én a házasságtól? A végső elköteleződés zavar, vagy az együttélés? Vagy csak úgy tudok szeretni, ha közben szenvedhetek? Valójában valamiért nem szeretnék gyereket? Sok más oka is lehet annak, hogy valahogy mindig véletlenül házas embereket választott. Ez nyomokban, mintha tudatosulna Magában is, hiszen írja, hogy tapasztalt emberektől jobbat várt. Ebben bizonyára van valami részigazság, de idősebb ember lehetett volna nem házas vagy elvált is. A Maga titka tehát szerintem abban rejlik, mi elől menekült ezekbe a kapcsolatokba. És itt fontos különválasztani, amit hisz önmaga cselekedeteinek értelméről, és ami tetteiből kiolvasható.

A problémák másik szála az értéktelenség érzése, ami persze felfejtve talán beletorkolhat az előző problémába. Mert lehet, hogy azért választ egy fiatal nő érdekei és jövője szempontjából kevésbé értékes (nem partiképes) kapcsolatokat, mert úgy érzi titkon, hogy neki csak ilyen férfi "jár". Mindesetre, ha önmagában vizsgáljuk az értéktelenség érzését, leszögezhetjük, hogy ez mindig csak érzés, nem pedig a valós, lehetséges képességekről szól. A sikeres ember életútját az jellemzi, hogy megfelelő pillanatban mindig mer igent mondani, míg a sikertelen ember mindig hezitálni kezd a kihívások előtt. A siker úgy tekinthető, mint a jól meghozott apró döntések sorozatának egy állomása. A sok-sok kis döntés aztán összegezve azt eredményezi, hogy egyik ember ösztöndíjjal kint tanul, a másik meg itthon sóvárog, hogy mi minden lehetett volna ő. De nem érdemes úgy tenni, mintha 33 évesen a lehetőségei már a múltba vesztek volna, hiszen percenként kerül szembe döntésekkel, és mostantól dönthet jól.

Nem kell nagy dolgokra gondolni, az is döntés például, hogy ha magamra gondolok, most szerencsétlennek gondoljam magamat, vagy olyannak, aki folyamatosan fejlődik, csak lassabban, mert két kör hátránnyal indult. Az is döntés, hogy jogom van-e egy csinosabb, kihívóbb ruhát felvenni. A szakmai és szellemi kihívások ritkán jönnek jól időzítetten, ritkán érezzük, hogy ha adódna egy lehetőség, arra mi már teljes vértezetben tudnánk jelentkezni. A kockázat és a vállalás abban van, hogy megelőlegezzük magunkat, hogy majd mi azt tudjuk csinálni, ha most még nem is annyira látszik ez. Persze sorolhatnám a példákat, nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy ezer ilyet kitaláljon bárki. Az értéktelenség érzése ugyancsak elemezhető úgy, ahogy a "házasság-elkerülés" technikája. Ám, az értéktelenség-érzés is lehet eszköz arra, hogy megússzunk számunkra veszélyesnek tűnő kihívásokat. A csökkentértékűség rossz érzés, de védelmet is jelent. Nem azt állítom, hogy valaki direkt kitalálja, hogy ő értéktelen, csak hogy ne kelljen kihívásoknak megfelelni. Mert ezzel az erővel kitalálhatná azt is, hogy sikeres. Világos, hogy ezeket, az önmagunkról alkotott ítéleteket készen kapjuk (persze, hogy szüleinktől). De aztán van, aki él vele, felhasználja, meglátja benne a rejtett - rossz értelemben vett - lehetőségeket, míg más le akarja rázni magáról, és be akarja bizonyítani az ellenkezőjét.

Persze e ponton rátévedünk a "ki, mennyire és miért felelős" síkos jegére, hiszen a szabad akaraton lehet elmélkedni bármeddig. Nem is az a kérdés, lehetett volna jobban, vehetett volna Maga vagy más inkább erőt önmagán. A lényeg, hogy itt és most valahol tart, és itt és most dönthet úgy, hogy nem úgy folytatja az útját, ahogy ki van jelölve. Bármikor, bárki dönthet úgy, hogy holnaptól sikeres akarok lenni, holnaptól összeszedem magam, és más leszek. Tehát ne azzal mérje Magát, hogy melyik osztálytársa hol tart, hanem nézzen szembe azzal, hogy bizonyára jó oka volt eddig, hogy így élt, de nem biztos, hogy ezután nem élhet másként. A múlt mindig törvényszerű, mert úgy kellett lennie, ha egyszer úgy lett. De a pillanat egészen odáig nincs eldöntve, amíg el nem múlik.

Üdv: Szendi Gábor