Mamisuli: a határok kereséséről és a túlzott ragaszkodásról

A kisfiam 7 hetes, leginkább a karomban szeret aludni. A kiságyában még sohasem aludt, bár eljátszik benne, de negyed óra múlva sírva fakad, és fel kell venni. Ha a játékban fárad el, akkor a karomban minden további nélkül elhelyezkedik, és már alszik is (ilyenkor általában óvatosan le lehet rakni), de ágyban vagy a hordozóban, babakocsiban sosem. Van, hogy hagyom, hogy álomba sírja magát, de általában öt percnél többet nem hagyom sírni, de ezt is sokallom, és így is csk a családi ágyban hajlandó elaludni - ezt ismeri.

Egyébként jó baba, jó az étvágya (anyatejes), és mindent úgy csinál, ahogyan a korához képest kellene, kivétel talán az anyán csüngés.

Az István kórházban szültem, ahol 24 órás rooming-in van, és utána itthon is a nagyágyban aludt a gyerek, mert nekem is jó volt így, és neki is. Talán megszokta?

Volt a rokonságban ilyen baba, 4 gyerekes családban, ahol valószínüleg nem az elkényeztetés miatt alakultak így a dolog, de nem tudom eldönteni, az én
gyerekem is ilyen, vagy "elrontottam". Első gyerek, kis súllyal született, és 35 éves múltam, tehát jó eséllyel indul az elkapatásért.

Egyelőre még van rá időm és energiám, de nem szeretnék olyat vállalni, ami hosszabb távon egyikünknek sem jó. Abban reménykedem, hogy ahogyan nő és leköti magát, egyre kevésbé lesz rám ilyen kézzelfoghatóan szüksége, de nem tudom, hogy ez tényleg így lesz-e.

A kérdésem tehát az, hogy el van-e ez a baba kapatva. Kell-e neki a kiságyában magától elaludni tudni, és ha igen, hogyan és mikortól szoktassam rá?

Szia, Emma!

Nincs elkapatva a babád, éppen hogy normálisan működik. Ebben a korban még szinte minden csecsemőnek elemi igénye az anya közelsége. Gondolj csak bele, a kiscsimpánzok hogy élnek: majd hároméves korukig együtt alszanak a mamával, szopnak, amikor épp akarnak, és "cipeltetik magukat" előbb az anyával, azután a nagyobb családtagokkal, főleg a tesókkal. Az embercsecsemő nem távolodott el számottevően a főemlősöktől, legalábbis az igényeit illetően. Ami nálunk másként történik, az mindenképpen a kulturális, mintsem a biológiai változásokat jelzi: az ember csupasz majom. Mivel csupasz, nincs mibe kapaszkodni a kölöknek. Az asszonyok tehát különféle hordozóeszközökben vagy a karjukon tartva nevelgették a babákat évezredeken át. Ha nem volt a testükön, akkor is a közelben maradtak - soha nem hagyták magára a csöppséget, mert ez veszélyes lett volna. Valaki mindig ott dünnyögött, hintáztatta a bölcsőt, vagy legalábbis tett-vett a közelben. Hát ilyen az ember gyereke. Teljesen "anyafüggő", főleg az első évben. Szerencsére a te gyereked meg is kapja, amit igényel, nem cumit vagy valami más pótszert kap helyette. Nagyon jól csinálod, ha engeded, hogy érezze azt a biztonságot, amit te adhatsz neki. Ez a dolog megtérül ugyanis. Ha később, idejében el is tudod engedni, ha észreveszed, hogy önllóságra van szüksége, és nem fogod túlóvással gyengévé, kiszolgáltatottá tenni, meglesz a gyümölcse: kiegyensúlyozott, csak kellően óvatos, nyitott gyerek lesz belole.

Mondok valamit, bár ez nem fog valami tudományosan hangzani. Az óvodánk
öltözőjében rendszeres program egy kicsit elüldögélni az "új gyerekek" mellett, vagyis a babakocsis apróságok körül, és felelevenítjük, hogy milyenek voltak a nagyok, amikor ilyen aprók voltak. Többnyire az derül ki, hogy a többi gyerek áldott békés, nyugis bébi volt, átaludta az éjszakát, jól bírta a nagyis hétvégéket, elszöszmötöt magában. Az enyémek meg lógtak rajtam, sokat nyűgösködtek, nem akartak enni, csak szopni, éjjel többször is fölébredtek, és egyéves koruk előtt nem nagyon lehetett huzamosabb ideig a nagyira hagyni őket. Kész katasztrófa lett volna, ha kisebb korkülönbséggel születnek. Na de, folytatódik a beszélgetés, és indul a panaszáradat: jó csecsemő volt, de most irányíthatatlan, engedetlen, pimasz, nem tanul a hibáiból, megbízhatatlan, kiborító. Én meg kapkodom a fejem: az enyémeknek beleőszültem a csecsemokorukba, de most megbízható, megfelelő önfegyelemmel rendelkező, teljesen jól kezelhető, élénk, nomális gyerekek. Szóval mi a jobb: az első egy-két évet "kibírni" és a többit élvezni, vagy fordítva?

Természetesen nem gondolom, hogy ez ilyen egyenesen arányos dolog lenne. Az én négy gyerekem semmiképpen nem jelent reprezentatív mintát, mégis úgy gondolom, hogy megéri, hogy az első időszakban kiszolgálom a baba kötődési igényét (persze, kell kompromisszumokat kötni, hisz az anya is ember, és persze az apa meg férj - sajátos igényekkel), ezáltal később lazíthatok, mert meg fog bízni bennem, ezért elenged - meg fogok bízni benne, ezért elengedem.

A lényeg az, hogy gondold végig, hogy valóban téged zavar a rajtad lógó gyerek, vagy csak a környezetednek szúr szemet, hogy "elkényezteted", és ők macerálnak emiatt. Ha a jó szándékú tanácsadók aggódnak, azzal ne törődj. Ha te vagy fáradt, vonj be még valakit a baba gondozásába, vagy adj alább a házimunkákból. És beszélgess azzal az anyukával, akinek a negyedik volt ilyen. Biztos emékszik szép dolgokra is, és tud biztatni.

Szia, Judit