A betegségek gyógyítása a következő 50 évben

Paul W. Ewald: A betegségek megzabolázása - részlet A következő 50 év c. könyvből (a Vince Kiadó engedélyével).

Ha úgy gondoljuk, hogy a fertőzéses eredet elfogadása nagyrészt a bizonyítékok minőségétől függ, akkor túlságosan nagy súlyt helyezünk az objektív értékítéletre. A fokozatosan összegyűlő bizonyítékok sokat segítenek, amíg a hipotézisek megfelelő körének ellenőrzéséről van szó. Ám valószínűleg soha sem sikerül olyasféle bizonyítékot szerezni a fertőzéses eredet mellett, amilyent az ellenzők kívánnak, mert a legtöbb, még megmaradt, fertőzéses eredetű betegség esetében valószínűleg egyáltalán nem lehet sziklaszilárd bizonyítékokkal szolgálni. Az elmúlt negyed században például az orvosi közösség széles körben elfogadta, hogy a Kaposi-szarkómát a herpesz-8 vírus, a felnőttkori T-sejtes leukémiát pedig a HTLV-1 vírus okozza. Az ízületek elmeszesedése esetében azonban nem lehet elfogadni egy hasonló minőségű, korrelációs bizonyítékot, elsősorban azért nem, mert a több évtizede tartó kutatás és a betegségről alkotott szakértői vélemények számos eltérő érdeket generáltak, ami fékezőleg hatott az elfogadtatás sebességére. Időbe telik, mire meg tudunk szabadulni ettől a visszahúzó erőtől. Ebben az esetben is érvényes Charles Darwin, Max Planck és Thomas Kuhn meglátása, miszerint az idős generáció jelentős hányadának nyugdíjba kell vonulnia vagy meg kell halnia, és jelentős számú, ezen hagyományos érdekek által nem befolyásolt fiatal kutatónak kell bekapcsolódnia a területen folyó munkába, és éretté válnia a befolyásos pozíciók elfoglalására, hogy a szakértői vélemények egyensúlyát maguk felé billenthessék. Sejtésem szerint az ízületi meszesedés és az Alzheimer-kór esetében 2015-re sikerül elérni ezt az állapotot. Van mindebben valamilyen mély irónia: az alkalmi szervezetek azzal járulnak hozzá ehhez a folyamathoz, hogy detronizálják azokat, akik feloszlatják őket. A 278. oldal táblázatában szereplő jóslatok készítésekor útmutatóként a múltban bekövetkezett, hasonló átalakulásokra támaszkodtam, de nem egyszerűen csak azt tételeztem fel, hogy a meggyőző bizonyíték első felbukkanása és az állítás elfogadása között mindig ugyanannyi idő telik el. Figyelembe vettem emellett azt is, hogy milyen nagy ugrást jelent ez ahhoz képest, amit már elfogadunk fertőző betegségként. Arra számítok, hogy a fej és a nyak egyes rákos megbetegedéseinek fertőző eredetét hamarabb fogják elfogadni, mint az ízületi meszesedését, bár az előbbi esetében a fertőző eredet mellett szóló bizonyítékok sokkal kevésbé teljesek. Ennek fő oka az elsőbbségben keresendő. A gyanúsított kórokozó az emberi papillómavírus, amelyet már elfogadtak a méhnyakrák okozójaként, sőt ezen rákfajták (mint például a felnőttkori T-sejtes leukémia vagy a Kaposi-szarkóma) okának kiegyensúlyozott mérlegelését nem annyira akadályozzák az erős, hagyományos érdekek. Hasonlóképpen, ha és amikor a Chlamydia pneumoniae baktériumot elfogadják valamelyik vele kapcsolatban álló krónikus betegség - az ízületi meszesedés, a szélütés, az Alzheimer-kór és a szklerózis multiplex - kórokozójaként, akkor a többi betegség okaként történő elfogadásával szembeni ellenállás érvrendszere kártyavárként omlik össze. Ebben az esetben azonban a közös vonás nem szövet típusú, hanem egy közös genetikai fogékonyság - nevezetesen az epszilon-4 allél, amely a C. pneumoniae iránti fokozott érzékenységgel áll összefüggésben.

Különösen mélyen gyökerezőnek tűnik a rák fertőző eredetével szembeni általános ellenállás. A tényleges bizonyítékok alapján vizsgálva a kérdést az ellenkezés meglepő, mert a kutatóorvosok az emberi rákfajták 15-20 százaléka esetében már elfogadják a fertőzéses eredetet (szemben a huszonöt évvel ezelőtti nem egészen 1 százalékkal), miközben alig ismerünk arra példát, amikor a fertőzéses eredet bizonyosan kizárható (kevesebb mint 5 százalék). Az emberi rák fertőzéses eredetéről dúló háború már 1910 óta tart, amikor Peyton Rous kimutatta, hogy bizonyos vírusok csirkéken rákot válthatnak ki. A legharcosabb fertőzésellenesek az 1970-es évek végén győztesnek kiáltották ki magukat, amikor kimutatták az onkogének és a nem fertőző karcinogének hatását, és ezáltal elfogadható mechanizmust tudtak felmutatni a betegség kiváltó okaként. Miközben továbbra is saját diadalukat harsogták, évről évre fokozatosan visszavonultak. Logikai csúsztatásaik egyike, amikor az egyik tényező mellett szóló bizonyítékot úgy értelmezik, mintha az cáfolná a másik tényező szerepét (azaz mintha a két tényező kölcsönösen kizárná egymást). Pedig a betegségek okának mindhárom kategóriája általában együttesen lép fel.

Akárcsak az ízületi meszesedés vagy a rák esetében, a szakemberek hagyományos érdekei sok lelki betegségnél, például a skizofréniánál és a bipoláris betegségnél (mániás depresszió) is késleltetik a fertőzéses eredet elfogadtatását. Ezen visszatartó hatás mellett arra is tekintettel kell lennünk, hogy a lelki betegségek sajátosan emberi jellege megnehezíti a fertőzéses eredet kísérleti igazolását. Miként győződhetünk meg például arról, hogy a kísérleti egérnek hallucinációi vannak, paranoiás, depressziós vagy mániás? Ezen érveléssel szembehelyezkedve valaki felhozhatja példaként a szifilisz okozta elmebaj korai felismerését. Igen ám, de a szifilisz okozta elmezavar fertőzéses eredetét könnyen elfogadták, mert a kutatók korábban már megállapították a szifiliszes elmezavar és a szifilisz közötti kapcsolatot. Amikor elfogadottá vált, hogy magát a szifiliszt fertőzés okozza, akkor ez hozzásegítette a szakembereket annak felismeréséhez, hogy a szifiliszes eredetű elmebaj oka is a fertőzésben keresendő. Ettől kezdve azonban a szifiliszes elmebajt az okát tekintve magától értetődően elszeparálták az elmebetegségek között. Napjainkban az ismeretlen eredetű elmebetegségeket nem lehet egyértelműen kapcsolatba hozni egyértelműen azonosítható, akut betegségekkel; ilyen értelemben ezek sokkal inkább a felnőttkori T-sejt leukémiára és a Kaposi-szarkómára hasonlítanak, mintsem a szifiliszes elmebajra. Miért vagyok mégis optimista a skizofrénia fertőzéses eredetének elfogadtatását illetően? A járványtani összefüggések nagyon határozottan a fertőzéses okra engednek következtetni. Felismerhető például az a tendencia, hogy a skizofréniások többnyire tél végén vagy kora tavasszal születnek, ami esetleg arra utaló nyomként értelmezhető, hogy a skizofréniát valamilyen születés előtti vagy újszülöttkori fertőzés okozhatja, ami télen vagy kora tavasszal éri el tetőpontját. A kórokozó-jelöltekkel fennálló szignifikáns kapcsolat ugyancsak a fertőzéses eredet mellett szól. Egy közelmúltban napvilágot látott tanulmány szerint például a skizofréniás betegek 42 százalékában sikerült kimutatni a Toxoplasma gondii agyparazita jelenlétét, míg az egészséges emberekből álló kontrollcsoportban ugyanez az arány csak 11 százalék volt. A skizofrénia fertőzéses eredetének kérdését ma már komolyan mérlegelik azok a szakemberek is, akik egy évtizeddel ezelőtt még elvetették volna az ötletet, miközben jó néhány kutatólaboratórium is intenzíven vizsgálja ezt a lehetőséget. Mindez számomra arra utal, hogy a skizofrénia fertőzéses eredetének elfogadása jórészt a nyugdíjazásos-kihalásos tényezőnek lesz köszönhető, ami az előttünk álló 10-15 év során képes lesz helyreállítani a vélemények közötti egyensúlyt.