A 19. században a gyarmati India és az Afganisztán közötti határ veszélyes és nyugtalan helynek számított. 1897-ben egy Saragarhi nevű kis előőrsnél (65 kilométeres távolságra a mai Pakisztán területén található brit helyőrségi várostól, Kohat-tól) 21 szikh katona helytállt 10 ezer afgán ellenséges törzsi harcos támadása ellen. Bátran és a kötelességüket mindvégig szem előtt tartva, a végsőkig küzdöttek. De mi is történt pontosan?
Jay Singh-Sohal, a „Saragarhi: az elfelejtett csata" (Saragarhi: The Forgotten Battle) című könyv írója és a Historyextra történész-kutatója szerint a csata időzítése döntő jelentőségű:
a 19. században, a „nagy játszma" néven elhíresült korszakban történt, amely nevét a Nagy-Britannia és Oroszország közötti fokozott feszültségeknek köszönhette,
amikor mindkét ország terjeszkedő politikát folytatott, és az afganisztáni, illetve más közép-ázsiai területekért harcolt. Az oroszok 1881 és 1885 között keleti irányban egyre messzebb és messzebb jutottak, ám eközben mindkét fél igyekezett elkerülni a nyílt konfliktust.
Erre 1885-ben nagyszerű lehetőség adódott, amikor Abdur Rahman Khan hozzájárulásával létrejött egy úgynevezett határbizottság Brit Indiában, amely meghúzta a véglegesnek szánt brit és afgán határt.
Ez későbbi nevén Durant-vonalként vált ismertté, ami azonban a mai napig vita tárgyát képezi.
A megállapodást követően Nagy-Britannia kiterjesztette a „határpolitikáját", tehát igyekezett elfoglalni a határ menti területeket, és csapatai jelenlétét megtartani a "pastuk" (kelet-iráni nép, más néven afgánok) törzsek által lakott helyeken.
A csata előtt hat évvel, 1891-ben Sir William Lockhart, a britek dandártábornoka két expedíciót is vezetett a Samana-hegységbe annak érdekében, hogy csapatai brit uralom alá vonják az ott élő törzseket, és brit erődítményeket építsenek a Mastan-fennsík magaslataiban.
Májusban Sir Frederick Roberts (később Kandahár első bárója), az indiai főparancsnok, egy jegyzéket készített, amelyben gondosan megtervezte az itt felépítendő támaszpontokat és őrhelyeket.
A két legfontosabb pontra két erődöt építettek, a Lockhartot és a Gulisztánt, de kisebb helyőrségeket is felállítottak, például Saragarhi falujától nyugatra, ami mindkét fő pozícióból jól látható volt.
Az állások között az egységek az úgynevezett „héliografával" kommunikáltak, a napfény villanását egy tükör segítségével fényjelekké alakították, majd ezt rendezték morzekódos üzenetekké.
Az 1887-ben létrehozott bengáli gyalogság 36. (szikh) ezredrét erősítés gyanánt hamarosan a térségbe küldték, a feltételezett „törzsi agitáció" ellenőrzése céljából.
Az egységet az indiai hadsereg legnagyobb és legerősebb embere, Jim Cooke ezredes és szintén a testi erejéről elhíresült Henry Holmes százados irányította. 1897 januárjában összesen 912-en szolgáltak a 36. ezredben, akiket a kiképzés után John Haughton alezredes (az azonos nevű afgán háborús hős fia) a Samana-hegységbe vezetett.
Augusztusra az idegen katonaság határokon átnyúló tevékenysége egyre jobban felbosszantotta a helyieket. A közeli Tirah afridi törzs harcosai ezért megszegték a britekkel 16 évvel korábban kötött békét, és felkelést robbantottak ki, szent háborút (dzsihádot) hirdetve „a szent próféta vallásának védelmében", amihez megszerezték a szomszédos orakzai törzs támogatását is.
1897. szeptember 9-én a hegység legmagasabb pontjára küldött szikh felderítő járőrök észlelték, hogy nagyszámú törzsi harcos gyülekezik Khangarbur település közelében.
Akkor összesen 29 zászlót számoltak, ám másnap újabb harcosok érkeztek.
Haughton 36. szikh ezrede a megerősített állások és az erődök vonalában állt fel, Charles Des Voeux őrnagy vezetésével 175-en védték Gulisztánt, összesen 37-en állomásoztak a dhar-i különítménynél, miközben Sartop-nál és Saragarhinál 21-21 ember védte a területet. Utóbbinál plusz egy civil főzött és mosott a katonákra.
A tízezer harcosból álló afgán csapatok szeptember 12-én körülvették Saragarhit, hiszen tudták, hogy ezzel tudják elvágni mind a kommunikációt, mind a csapatok mozgását a főerődök között
– magyarázta Jay Singh-Sohal. – A támadók azzal is tisztában voltak, hogy a britek a megosztottság miatt nem tudnak majd erősítést küldeni.
Az erődben állomásozó 22 férfit egy tapasztalt őrmester, Havildar Ishar Singh vezette. Délelőtt 9 óra körül támadták meg őket a pastu harcosok. A szikhek azonnal a rohamozó tömegre lőttek, és hatvan embert megsebesítettek vagy megöltek, mire a támadók a sziklák mögött kerestek fedezéket.
Ketten azonban elérték az északnyugati bástya falait, ahol ásni kezdtek.
Közben a többiek felgyújtották a közeli bokrokat és cserjéket, hogy a füst leple alatt közelebb férkőzhessenek az épülethez. A védők mindeközben hiába próbálták meg elérni a héliográfa segítségével Des Vouex őrnagyot. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a
fényjelek továbbításához és fogadásához legalább három emberre lett volna szükség.
A kiélezett helyzetben azonban a szikheknek erre nem nyílt lehetősége.
Haughton többször is megpróbálta elvonni a támadók figyelmét Saragarhiról, de ezek a kísérletei rendre kudarcba fulladtak. A szikhek bátran állták a sarat, délre azonban az egyik gyalogos katonájuk elesett, három puskájuk pedig működésképtelenné vált.
Az ostrom délután három órakor érte el a tetőpontját, amikor a védőfal egyik része beomlott a reggel óta tartó ásás következtében.
Az afgán harcosok hangos kiáltások közepette özönlöttek be az erődítménybe, átlépve saját halottjaikon és sebesültjeiken
– elevenítette fel a csata kiélezett pillanatát könyvében Jay Singh-Sohal. – Néhány szikh makacsul kitartott és elszántan védekezett, ám végül kénytelenek voltak ők is visszahúzódni az erődítmény belsejébe.
A visszavonulókat maga az őrmester, Havildar Ishar Singh fedezte, míg egy másik társa bentről, az eltorlaszolt ajtó mögül folytatta a tüzelést. A szikhek az utolsó emberig védték az erődöt, és az afgán támadók több száz fős veszteséget szenvedtek.
A kitüntetést kapták:
Havildar Ishar SinghKésőbb mind a 21 katona megkapta az adományozható legmagasabb indiai katonai kitüntetést a Samana-hegységben való helytállásért. Szeptember 12-ét az 36. szikh ezred ünnepnapjává nyilvánították.
A saragarhi csata méltán vonult be a leghősiesebb küzdelmek egyikeként a történelembe a thermopülai csata mellett.