Ne szidja senki az egészségügyet!

Kerüljön teljesítményvolumen-korlát fölé a rákgyanús betegek kivizsgálása és ellátása, vagyis a diagnózis felmerülésekor a lehető leghamarabb végezzék el a vizsgálatokat a kórházak, és ezt az OEP fizesse is ki – mondta az Origónak Ficzere Andrea, az Uzsoki kórház főigazgatója. Drága lenne, de kifizetődő, ugyanis a betegeknek nem kellene hetekig várni, hamarabb meglenne a diagnózis, hamarabb indulhatna a kezelés, így pedig nagyobb lenne az esély a gyógyulásra és arra, hogy a beteg vissza tud menni dolgozni. A főigazgató azt is mondta, hogy olyan sok szakdolgozó hiányzik már, hogy bizonyos intézményekben vagy szakterületeken előbb-utóbb konkrét ellátási gondok is lehetnek. Pénzzel és a körülmények javításával lehetne itthon tartani az orvosokat és a szakdolgozókat. Ficzere Andrea úgy érzi, a türelem fogyóban, és bár sokan szidják az egészségügyet, inkább támogatásra lenne szükség, mert a jelenlegi feltételek mellett sokkal jobban működik, mint az elvárható. 

Kezdjük egy aktuális hírrel: másfél hónapja az országban elsőként hoztak létre egy onkokardiológiai endovaszkuláris centrumot. Mit jelent ez pontosan? Milyen betegeket kezelnek ebben a centrumban?

Az Uzsoki Utcai Kórházban nagyon sok daganatos beteget látunk el – több mint két és fél millió ember tartozik hozzánk. Talán nem annyira ismert tény, de az onkológiai betegek nagy részénél előbb-utóbb kardiológiai szövődmény jelentkezik – akár az alapbetegség, akár a kezelések miatt. Egy amerikai tanulmány szerint az onkológiai betegek csaknem fele nem az alapbetegség, hanem valamilyen szívprobléma miatt hal meg. Pontosan emiatt tűztük ki azt a célt, hogy a nálunk kezelt, kardiológiai problémával is küzdő onkológiai betegeket komplex módon lássuk el. Azt is fontos kiemelni, hogy a szívkatéteres beavatkozásokra képes laborokból több van vidéken, mint Budapesten. Budapesten körülbelül 450 ezer emberre jut egy ilyen labor, míg vidéken körülbelül 200 ezerre.

Én fordítva gondoltam….

Valóban meglepő, de igaz: Budapesten rosszabbak a hozzáférési mutatók. Természetesen sürgős beteg nem marad ellátatlanul, ezzel együtt a betegeknek időnként várakozniuk kell. Ám ha valaki daganatos beteg, akkor nem várakozhat. Értelemszerűen ugyanez igaz a valamilyen kardiológiai akut problémával, például szívinfarktussal küzdőkre is. Azonnal be kell avatkozni, hiszen minden perc számít.

Dr. Ficzere Andrea főigazgató, Uzsoki Utcai Kórház Forrás: Origo

Eddig hány beteget kezeltek?

Az elmúlt hat hétben több mint száz beteget láttunk el. Volt köztük több életmentő beavatkozás is. Lényegében az mentette meg az életüket, hogy itt és akkor, egy ilyen labor közelében lettek rosszul.

Itt és akkor… Mekkora szerencse. Egy évvel ezelőtt, amikor hasonló témában beszélgettünk, azt mondta, hogy például a rákos megbetegedésnél sem mindegy, hogy az ember hol lesz beteg, mert teljesen mások a gyógyulási esélyek mondjuk egy vidéki kis faluban, mint például Budapesten. Ez még mindig így van, vagy lát változást?

Sajnos ez még mindig probléma Magyarországon, pedig a szakmapolitikának, és mindenkinek, aki tisztességes lelkülettel áll a betegápoláshoz, az a célja, hogy mindenki egyenlő eséllyel, egyenlő színvonalú ellátáshoz jusson. Ezért kell például elgondolkodni azon, hogy kell-e annyi aktív ággyal rendelkező kórház Magyarországon, mint amennyi most van, vagy érdemes a komplexebb hozzáállást igénylő szakmákat (például onkológia) nagyobb centrumokba vinni.

Ezekben a centrumokban a beteg számára minden feltétel adott lenne, és a beteget az alapellátástól vagy szakellátástól – ahol a daganat mint diagnózis felmerül – minél hamarabb ezekbe a centrumokba küldenék.

Időt, pénzt spórolunk, és a beteg számára sokkal nagyobb az esély a gyógyulásra. Jelenleg sok idő elmegy arra, hogy a beteget több helyen, gyakran feleslegesen és ismételten vizsgálják, várakoztatják, ahelyett, hogy azonnal a megfelelő ellátóhelyre küldenék. Ezzel senkit nem szeretnék bántani, hiszen minden szereplő a legnagyobb igyekezettel teszi a dolgát, de mivel minden vizsgálatra várni kell, megy az idő, és romlik a beteg esélye a gyógyulásra.

Tavaly nyár elején a kormány bejelentette, hogy a rákgyanús eseteknél két héten belül el kell végezni a CT- vagy az MR-vizsgálatot. Ez nem segít?

De segít, hiszen jó a kezdeményezés, de sajnos ez így önmagában nem elég. Először is, megvan a daganatos betegek kivizsgálási protokollja, ami sokkal több, mint egy képalkotó vizsgálat. Persze, a CT és az MR is része ennek a folyamatnak, de azt is tudni kell, hogy a pontos diagnózist a szövettani vizsgálat adja, csak ezután lehet megtervezni a beteg kezelését. Hiába van meg két hét alatt az MR, ha a szövettani leletre heteket kell várni.

Forrás: Origo

Egyébként hogy látja: a gyakorlatban működik az, hogy a beteg két hét alatt hozzájut a CT- vagy MR-vizsgálathoz?

Van, ahol megvalósul, van, ahol nem, de mint minden, ez a kérdés is összetett. A vizsgálatokat sok helyen nem azért nem végzik el, mert nincs eszköz vagy személyzet, hanem mert a kórházaknak van egy úgynevezett teljesítményvolumen-korlátjuk (tvk), amely felett nem fizeti ki az OEP a vizsgálatok árát az intézménynek.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy bizonyos összegig vagy bizonyos számú vizsgálatig van finanszírozás, afölött azonban nincs, így ha mégis megtörténnek a vizsgálatok, azokért nem kap pénzt a kórház.

A meglévő finanszírozáson felül tehát nem tudnak beteget ellátni, azaz a betegnek várakoznia kell. Diagnosztikai módszertől, beavatkozástól és igénytől függően alakulnak ki a várólisták. Ezzel egyrészről nincs probléma, hiszen sok vizsgálat nem sürgős, és sok olyan beavatkozás van (például csípőprotézis), amelyre lehet valamennyit várni, hiszen maga az elváltozás sem hetek alatt alakult ki. De egy daganatos betegnek minden perc számít, így az ő esetükben fontos lenne kivenni a vizsgálatokat és kezeléseket a tvk alól. Többen próbáljuk ezt kezdeményezni.

Március elején volt a kórházszövetség közgyűlése, ahol az államtitkár is elfogadta az egészségügyi szakmai programot – az alapellátás erősítését, a kórházi ágyak átalakítását többek között. Ön szerint ez jó irány?

Jelenleg Magyarországon a létező legdrágább kezelést végezzük, hiszen a betegek nagy része kórházban gyógyul, ahelyett, hogy az alapellátásban vagy a szakellátásban történne ez. Az lenne az optimális, ha kórházba csak azok kerülnének, akik tényleg csak ott tudnak gyógyulni. Az államtitkár véleménye is az volt, hogy ma az ellátások egy részét nem a betegigény, hanem a kórházak igénye határozza meg. Vagyis: ha több pénzre van szüksége a kórháznak, több beteget „fektet be”. Én is úgy gondolom, hogy valóban lehet egyfajta torzítás a fekvőbetegek számában és minőségében. Egy részüket biztos, hogy meg lehetne otthon gyógyítani. A „csak” ápolást igénylő betegeket, időseket pedig ápolási osztályokon, adott esetben szociális intézményekben kellene gondozni. Ehhez persze meg kellene erősíteni a háziorvosi és szakrendelői ellátást, és a jelenleg aktív ellátást nyújtó fekvőbeteg-intézmények egy részét ápolási osztályokká vagy hospice-intézményekké kellene átalakítani.

Háziorvosnak viszont nem sokan akarnak menni – ráadásul a még praktizáló háziorvosok nagy része is már nyugdíjas, vagy egy-két év múlva nyugdíjba megy. Nagyon sok faluban nincs is háziorvos. Hogyan lehetne vonzóvá tenni a háziorvosi praxist?

Nyilvánvaló, hogy forrást kell találni az alapellátásba, és élhető viszonyokat kell teremteni a praxisoknak. Ugyanakkor legalább ennyire fontos, hogy olyan kompetenciákat kapjanak a háziorvosok, amelyekkel valódi háziorvosi munkát tudnak végezni, akárcsak nagyapáink idejében.

Ha kell, receptet írjon fel, de ha kell, komplexebb ellátást is tudjon nyújtani, így – képzettségtől, szakvizsgától függően – adott esetben apróbb műtéteket is el tudjon végezni.

Ezzel talán a fiatalok közül is többen akarnák ezt az utat választani. Ezenkívül pedig az a fajta orvos-beteg kötődés, amely mindkét félnek fontos, teljes valóságában és mélységében tudna működni. Így nemcsak egy logisztikai pont lenne a háziorvos, nem csak arról szólna a háziorvos feladata, hogy a beteget továbbküldi a szakrendelőbe vagy kórházba. Persze ehhez eszközök és megfelelő körülmények is kellenek. De beszélhetnék arról is, hogy mindezt csak úgy tudja megtenni az orvos, ha nyugodtan, nem az idővel versenyezve gyógyít, ha nem három körzetet lát el, ha minden betegre megfelelő időt tud szánni.

Forrás: Origo

Mennyire segítene a kórházak helyzetén az, ha a magánellátást valamilyen formában be lehetne vinni az államiba? Önöknél is volt magánellátás – ez volt az úgynevezett Uzsoki-modell. Hogyan működött?

Uzsoki-modellnek hívjuk, de valójában már legalább 25 éve működik térítéses betegellátás Magyarországon. 2013 őszétől valóban lehetővé tettük a kórházban a magánellátást. Részben azért hoztuk létre a VIP-osztályt, mert a betegek részéről valós igény volt rá, másrészt szerettük volna tiszta jövedelemhez juttatni az orvosainkat, szakdolgozóinkat. A harmadik ok pedig az volt, hogy meggyőződésem: a betegek a legnagyobb biztonságban a minden profillal és intenzíves háttérrel bíró állami kórházban vannak.

Ha állami kórházban hozzáférhetővé tesszük a magánellátást, egyszerre három igényt tudunk kielégíteni: munkaerő-megtartás, pluszforrás megteremtése, betegbiztonság.

Hozzánk eleinte főleg külföldi betegek jöttek, majd fordult a kocka, és egyre inkább nőtt a magyar betegek száma. Aztán 2014 novemberében arról döntött a kormány, hogy nem lehet állami intézményben magánbeteget fogadni, így azóta kizárólag akkor fogadunk magyar beteget, ha valamelyik magánellátótól érkezik hozzánk.

Pedig – ahogy mondta – igény lenne rá. Ön szerint megváltoztathatják ezt a döntést rövid távon?

Bízom benne, hogy igen. Az indok akkor az volt, hogy nem keveredhet az állami és a magánellátás. Nekem viszont meggyőződésem, hogy Magyarország nem tud eltartani egy állami és egy magánegészségügyet. Több országban működik gond nélkül együtt, kooperatív rendszerben az állami és a magánszektor.

Néhány hónapja beszélgettem egy vidéki kórház vezetőjével, akinek van magánrendelője is. Ő azt mondta, hogy fordítsuk meg: ha a beteg a magánellátást választja, az OEP oda, a magánrendelőbe fizesse ki az ellátás költségét, a beteg pedig – aki nyilván évtizedek óta fizeti a tb-t – csak a különbözetet fizesse ki, amennyivel többe kerül a magánellátás. Ezt jó megoldásnak látja?

Persze, működhetne ez a verzió is, de nyilván nem mindegy, hogyan. Én a kiegészítő biztosításban hiszek nagyon. Értve azt a szempontot, hogy az, aki éveken, évtizedeken keresztül fizette a tb-járulékot, és anyagilag nem engedheti meg magának, hogy magánellátókban gyógyuljon, joggal tarthatja visszásnak, ha a jobb anyagi helyzetben élők csak azért, mert tehetősebbek, jobb és gyorsabb egészségügyi ellátást kapnak. Igaza is van. Ő tisztességesen fizette a járulékot, miért nem kaphat hasonló színvonalon ellátást?

Na, itt jöhet a magyar állami egészségügyi biztosító keretein belül kifizetett, nem nagy összegű kiegészítő biztosítás, amely hasonló előnyökhöz juttathatná azokat, akik ezt vállalják.

Lehet ez a biztosítás sávos rendszerű, azaz a befizetett összegnek és a meghatározott feltételeknek megfelelően élvezhet előnyt a biztosított. Nem nagy összegről beszélek, töredéke annak, mint amit egy magánellátónál kifizet a beteg.

Külföldön – ahol hasonló rendszer működik – havi 50-60 euró befizetése elegendő.

Fontos hangsúlyozni, hogy a jelenlegi biztosítás jelentené az alapot, a mostani ellátási feltételek mindenki számára biztosítottak lennének továbbra is, azaz a jelenlegi érdekek nem sérülnének. Ehhez persze megfelelő feltételek kellenek az állami ellátókban is, és adott esetben – hogy visszatérjünk az alapkérdésre – a megfelelő színvonalon működő magánegészségügyi ellátók is beszállnának a betegek ellátásába.

Ezzel elérnénk azt, amit a politika szeretne, hiszen biztosítanánk az egyenlőséget mindenki számára, ugyanakkor az egészségügyben jelen lévő szürke-fekete pénzek immár fehéren, az állami rendszeren belül maradhatnának.

Azok a magánellátók viszont, ahol megfelelő a színvonal és a betegbiztonság, ahol nem spórolnak a betegellátáson, ahol minden adott a magas színvonalú munkához, gond nélkül beszállhatnának a betegellátásba. Ezzel a módszerrel rendet lehetne teremteni abban a folyamatban is, hogy jelenleg a kivizsgálás, majd a rehabilitáció, majd az utógondozás sok esetben az állami ellátókban történik, miközben maga a beavatkozás a nagyon jó körülményeket biztosító magánellátóknál zajlik, de sokszor találkozunk azzal is, hogy a szövődmények időigényes, drága kezelése visszahullik az állami kórházakra.

Forrás: Origo

Reális lehet rövid távon az, hogy megváltozik a mostani biztosítási rendszer?

Én mindennap drukkolok, hogy hátha ma lesz az a nap, amikor megváltozik a politika álláspontja ezzel kapcsolatban.

Vagyis azt reméli, hogy lényegében a 2014-es döntést visszavonják?

Nem biztos, hogy visszavonásról kell beszélni, hiszen az, amit az előbb elmondtam, más, mint amit a politika – talán jogosan – kifogásolt.

Térjünk vissza az orvoshiányra. A háziorvosokról már beszéltünk, de ugyanilyen kevés a szakdolgozó és az orvos is. Mekkora most a baj?

Sajnos elég nagy, és nem is igazán az orvoshiány a gond, hanem a szakdolgozók számának csökkenése lehetetlenítheti el hamarosan a működést. Mivel jók az orvosaink és a nővéreink, népszerűek külföldön, sokakat csábítanak. Azzal együtt, hogy ezeknek az embereknek a zöme itthon szeretne dolgozni és beteget gyógyítani, anyagi okok miatt esetleg rákényszerülnek arra, hogy külföldön próbáljanak szerencsét. De minden fórumon elmondom, hogy szerintem nagyon sokan hazajönnének, ha tehetnék. Persze, ott jobbak a körülmények, több a fizetés, kisebb a megterhelés, és talán nagyobb a nyugalom, de ők magyarok, és itt vannak itthon. Közhelynek tűnik, de igaz.

Mikor jönnének haza?

Úgy érti, mennyi pénzért?

Egyfelől igen, de valószínűleg nem csak pénz kérdése ez.

Valóban sokat számít az, hogy a magyar egészségügyben alacsonyak a jövedelmek, de a problémahalmaznak ez csak egy része. Úgy gondolom, az egészségügy presztízsét kell visszaállítani. Úton-útfélen szidják az egészségügyet, mást sem olvasunk, látunk az írott és elektronikus médiában, csak azt, hogy milyen rosszak a körülmények, mennyit kell várakozni, milyen az étel a kórházakban, stb.

Pedig nem szabadna bántani a magyar egészségügyet, mert szinte csoda, hogy ilyen finanszírozásból, ilyen körülmények között ennyire magas szakmai színvonalon működik a betegellátás.

Csak ebben a két hétben négy olyan beteggel találkoztam az Uzsokiban, akik külföldön – Angliában és Németországban – dolgoznak, de hazajöttek gyógyulni Magyarországra, mert azt mondták, hogy a magyar egészségügyben bíznak. Ráadásul külföldön sokkal többet kellett volna várniuk a beavatkozásra, és persze sokkal több pénzükbe került volna az ellátás.

Azt mondja, hogy ha egy beteg elmegy a kórházba mondjuk egy átgipszelésre vagy kötözésre, és öt-hat órát vár, az semmi ahhoz képest, ami Nyugat-Európában van? Vagy ha hónapokat vagy akár éveket kell várni egy csípőprotézisre Magyarországon, az még mindig jóval kevesebb, mint külföldön?

Persze, az nincs rendben, hogy egy gipszcserére adott esetben hat órát kell várni, de ennek oka van, hiszen számtalanszor fordul elő, hogy súlyos, akut betegeket hoz a mentő, vagy még nagyobb a gondjuk a váróban várakozóknak, és emiatt előnyt élveznek. Természetesen könnyen elképzelhető, hogy Nyugat-Európában a betegeket időre hívják, kevesebbet várakoznak, és talán az orvos is nyugodtabb, nem kapkod, hiszen sokkal kisebb számú beteg jut rá. Azt azonban szeretném hangsúlyozni, hogy ezeknek az országoknak a nagy részében sokkal hosszabbak a műtétes várólisták, többszörösét várják a betegek türelemmel, mint nálunk. A nem akut beavatkozásoknál nem ritka a két-három éves várakozási idő sem. De ezt ott gond nélkül elfogadják.

Viszont itthon omlanak a falak, nincs vécépapír, a betegnek magának kell bevinnie mindent.

Kétségtelen, hogy van erre példa, de nem ez az általános. A magyar orvosok szaktudása viszont kiemelkedő. Nem az emberi tényezőkkel van a gond, higgye el, hanem a megörökölt beidegződésekkel és a finanszírozással. Ez utóbbi úgy tűnik, javulni fog a közeljövőben. Viszont ha már itt tartunk, szeretném az emberek saját egészségük érdekében megtett, vagy éppen elhanyagolt lépéseit megemlíteni.

Ha valaki egész életében bántja a testét, mert alkoholizál, dohányzik, egy helyben ül, és mindenközben túleszi magát, miért várja el, hogy az egészségügy azonnal ugorjon, ha neki baja van, miközben ő semmit nem tett saját magáért?

Persze, nyilvánvalóan meg kell kapnia, ami neki jár, de úgy gondolom, hogy valahol előnyt kell annak élveznie, aki mindig is vigyázott saját magára, és ennek ellenére mégis beteg lesz. Ez utóbbi gondolat valahol meg kellene, hogy jelenjen a befizetett járulék vagy a kiegészítő biztosítás összegében, esetleg az elvárható ellátási formák skálájában is.

Mennyire elégedettek azzal, hogy elindult egy párbeszéd a kormánnyal a bérrendezésről?

Örülünk neki, s bízunk abban, hogy ha nem is egy pillanat alatt, de a folyamat végén mindenki annyi pénzt fog keresni, amennyit megérdemel.

Most még folynak a tárgyalások – mit remél, mennyi lesz a béremelés?

Úgy halljuk, hogy körülbelül 20-30 százalékkal emelkednek majd a bérek, de ez nem elég. Legalább kétszer, háromszor annyit kellene keresniük az orvosoknak és a szakdolgozóknak, mint most. Ráadásul különbséget kellene tenni az idősebb, tapasztalt, hosszú ideje a pályán lévő és a fiatal orvosok, szakdolgozók között. Most a minimálbér-emelések és a rezidensi ösztöndíjak miatt ott tartunk, hogy alig van különbség a több évtizede a kórházban dolgozó főorvos és a pályakezdő fiatal orvos fizetése között, de persze ugyanez igaz a szakdolgozókra is. A kórházaknak pedig nincs arra pénzük, hogy saját erőből megemeljék azoknak az orvosoknak a fizetését, akik nagyon régóta hűségesen dolgoznak a kórházban. Az a csoda, hogy még nem mondtak fel az idősebb kollégák. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Magyarországon a KSH honlapján megtalálható

2014-es adatok alapján 18 különféle ágazat rangsorában az egészségügy a 11. a nettó kereseteket tekintve.

Az első öt ágazat átlagához képest egy egészségügyi dolgozó 95 ezer Ft-tal kevesebbet visz haza havonta! Még rosszabb a helyzet a szellemi foglalkozású egészségügyi dolgozók esetében, akik a 18 ágazat közül a 16. helyen vannak a kereseti rangsorban.

Ha nem változik gyorsan a helyzet, akár pénzügyileg, akár a körülményeket tekintve, előfordulhat-e az a helyzet, hogy olyan kevés lesz az orvos és a szakdolgozó, hogy konkrétan ellátási problémák lesznek?

Nehéz erre mit mondani. Persze elméletileg lehetséges. Ugyanakkor nagyon bízom abban, hogy most tényleg felkarolta az egészségügyet a politika, hiszen folyamatosan erről szólnak a hírek. Az orvosok és a nővérek zöme türelmes és kitartó. Eddig is az volt, valószínűleg ezt követően is az lesz. Hittel dolgoznak, és szeretik a szakmájukat. Ha azt látják, hogy ígéret van arra, hogy jobb lesz, úgy gondolom, kivárják türelemmel. De ezzel a hozzáállással nem szabad visszaélnünk, kizárólag hálásak lehetünk nekik.

Nyilván lesznek, akik feladják az itthoni küzdelmet, de nagy részük kitart majd. Ahogy korábban már említettem, sok külföldön dolgozó orvossal tartjuk a kapcsolatot.

Többen azt érezzük, hogy a kinti jó körülmények ellenére a legtöbben hazajönnének, ha bármilyen olyan gesztust kapnának, vagy olyan jelet érzékelnének, hogy itthon jobb irányba indul az egészségügy. A pénz – ahogy már mondtam – nagyon fontos, de nemcsak a pénztelenség őrli fel az orvosokat és a szakdolgozókat, hanem a mindennapos robot és a negatív megítélés is.

Mi a véleménye arról a bejelentésről, hogy veszélyhelyzet esetén átcsoportosíthatnak orvosokat, szakdolgozókat egyik kórházból a másikba, akár Nyíregyházáról Siófokra?

Visszakérdezek: el tudja azt képzelni, hogy egy reggel azt mondják önnek, mától nem a saját munkahelyén, hanem valahol egész máshol kell dolgoznia? Oldja meg a gyermeke problémáit, az iskolába járatást, a napi logisztikát, vagy vegye ki a gyermeket a megszokott környezetéből. És akkor a saját érzései, vágyai, kötődései még nem is jöttek szóba.

Őszintén szólva nem.

Nos, én sem. Remélem, hogy ez a helyzet sosem fordul elő. Ez ugyanis – úgy gondolom – megsokszorozná a jelenlegi problémákat. Én megfordítanám a dolgot. Kezdjük el ismét megszerettetni az ágazatot, adjuk vissza az egészségügybe vetett hitet.

Az embereknek vagy a politikának kellene „jobban szeretniük” az egészségügyet?

Mindkettőnek. Jelenleg azt tartom a legfontosabbnak, hogy a betegek, az egészségügy, valamint a politika hármasában harmonikus kapcsolat alakuljon ki. Nyilván sokan gondolhatják azt, hogy ez őrültség, de a magyar betegnek 100 százalékban meg kellene bíznia a magyar egészségügyi ellátásban, a politikának ezt segítenie kellene, és szintén bíznia kellene az ellátókban, az ellátóknak pedig a lehető legmagasabb színvonalon kell ellátniuk a betegeket, nyilván úgy, hogy ehhez minden feltétel biztosított legyen a számukra.

Mindenkinek empatikusnak és türelmesnek kellene lennie a többi szereplővel,

de természetesen a beteg az, aki leginkább megérdemli és elvárhatja a totális megértést és a megfelelő szakmaiságot.

Mi okozta, hogy ez így alakult? A rendszerváltás óta szinte mindig ezt lehet hallani, hogy ilyen rossz az egészségügy, meg olyan rossz.

Nem tudom, csak azt, hogy semmivel nem rosszabb ma az egészségügyi ellátás, mint a rendszerváltás előtt.

Hanem jobb?

Nem. Ugyanakkor nagyon sok fejlesztés történt, új kórházak, kórházi szárnyak épültek, új, modern eszközöket vettek a kórházak, ezenkívül, ahogy említettem, a szakemberek is nagyon jók. De vannak 40 éve megörökölt problémáink. Ilyen például a hálapénz vagy az egyéni érdekek mentén történő működés. A szemlélet, hogy más várhat, de nekem azonnal és minden jár. Emellett úgy érzem, most fogyott el a rendszerben dolgozók türelme, és felelősnek tartom a közösségi oldalak szerepét is. Mondok egy példát.

Ha a kórházban reggelire egy kockasajtot adnak, vagy valaki az osztály túlterheltsége miatt a folyosón kapja meg az infúzióját, akkor az két percen belül kikerül a közösségi oldalra. És mindenki fel van háborodva. Holott 20 éve is ugyanezt a kockasajtot kapta a beteg, és akkor is volt helyhiány, csak akkor azt a betegen kívül senki nem tudta.

Ma egy-egy ilyen jelenségre rá lehet szervezni egy tüntetést. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy ez így van jól, csak szeretném, ha az is nyilvánosságot kapna, hogy mennyi jó ember dolgozik az intézményekben, milyen türelemmel bánnak a betegekkel, mennyi szeretetet tudnak adni a szigorúan vett orvosi ellátáson kívül. Az pedig különösen bosszant, ha mi magunk, az egészségügyben dolgozók devalváljuk az egészségügyet. Azt látom és értem, hogy tényleg elfogyott a türelem, de legalább nekünk hinni kell, és ezt sugároznunk kell a gyógyulni vágyóknak.

Ön optimista?

Teljes mértékben. Biztos, hogy jobb lesz. Nagyon komolyan így gondolom. Az nyilvánvaló, hogy gond van. Nem is kicsi. De azzal nem jutunk sehova, ha folyton csak kiabáljuk, hogy gond van. Megoldásokat kell keresnünk és találnunk, segítenünk kell a szakmapolitikát és a politikát a döntésekben, közös álláspontot kell kialakítanunk. Ez a közös érdekünk. A betegeké, az egészségügyé és a politikáé.