Csányi Sándor: Egyelőre könnyű jófejnek lenni

"Bemegyek a munkahelyemre, ahol az ország legjobb csajai azt játsszák, hogy szerelmesek belém és ezért egy csomó pénzt kapok... minden normális férfi meglincselne ezért." Az ország legnépszerűbb férfiszínészének most különösen jól mennek a dolgai. Csütörtök óta vetítik a mozik a Poligamy című új filmjét, amelynek viszontagságos forgatási körülményeit a fenti mondatban vázolta, közben a világ legjobb szerepét próbálja a Radnótiban. Még utálni sem lehet mindezért, mert annyira szerényen és alázatosan kezeli a sikert. Csányi Sándor egy hét múlva lesz 34 éves, és keresi a stratégiát arra, hogyan lehet hosszútávon boldognak maradni a színészi pályán. Interjú.

- A szüleid mikor békéltek meg azzal a gondolattal, hogy színész leszel?

- Nagyon sokáig nem akarták. Épületgépésznek tanultam, de onnan kirúgtak, mert nagyon rossz tanuló voltam, nem volt ott semmi dolgom igazából, és nem is éreztem jól magam. Aztán elmentem Kaposvárra, és azt a három évet nehezen viselték a szüleim. Csoportos szereplőként 13 ezer forint volt a fizetésem, és tulajdonképpen belőlük éltem. Onnantól, hogy felvettek a főiskolára, már olyan legálisnak tűnt, valami diploma közelébe kerültem.

- Később, amikor látták, hogy sikeres vagy, megnyugodtak, hogy jó lesz neked ez a pálya?

- Nem tudom. A főiskolára Bodó Viktorral jártam együtt, és a mai napig elmondom bárhol bármikor, hogy százszor tehetségesebb pali nálam. Akármit csináltunk, Bodó mindent jobban tudott. Most elment rendezőnek, de szerintem őrületesen jó színész. Gyakorlatilag úgy ment a főiskolán, hogy volt Bodó, és voltam alatta én. Jöttek a filmrendezők, és ha a Bodó nem akart vagy nem tudott menni, akkor elmehettem én. Iszonyatosan erős személyiség, nagyon jóban voltunk, de mégis ő volt az osztály teteje. Aztán elment rendező szakra, és jöttek nekem is a szerepek, akkor a szüleim is megnyugodtak.

- Az akkori nyilatkozataidból úgy tűnik, hogy volt köztetek Bodó Viktorral egy egészséges rivalizálás, legalábbis te mindenképpen hozzá mérted magad. Miután ő elment rendezni, hiányzott neked egy olyan pályatárs, akihez mérhetted magadat?

- Nagy Zsolt szerintem sokkal jobb színész, mint én. Én meg tudok bolondulni tőle, színpadon és filmben is. A Zuhanórepülés-ben olyat játszik, amilyet én nem tudnék. Minden olyat tud, amit én nem, minden megvan benne, ami bennem nincs. Ami meg belőle hiányzik, az bennem megvan. Nem tudom a nőknél hogy van, de fasziknál nincs igazi rivalizálás. Fenyő Ivánnal is imádtam játszani az S.O.S. Szerelem!-ben, Nagy Ervinnel együtt játszunk az Asztalizené-ben és a Kaméleon-ban, és nekem tök jó, ha valaki jó mellettem. Ha jobb, az is, mert az meg húz. Az a rossz, ha valaki tehetségtelen. Versenyezni hülyeség, mert ha legyőzöm a színpadon, azzal én nem járok jól. Akkor járok jól, ha lehet vele menni együtt, és akármerre megyek, arra jön. Alapvetően nem vagyok féltékenykedős típus, most jól megy a szekér. Majd nyilván lesznek mélypontok, amikor engem már nem foglalkoztatnak, és jön egy csomó fiatal ember, elkezdik őket foglalkoztatni, és lehet, hogy én is hamarosan rosszindulatú leszek, és kicsinyes, nem tudom. Egyelőre könnyű jófejnek lenni.

Csányi Sándor | Fotó: Hektor

- Láttam, hogy ott voltál tavaly nyáron a Krétakör búcsúelőadásán a Merlinben. Akkor eljátszottál a gondolattal, hogy mi lett volna, ha velük maradsz?

- Folyamatosan eljátszom ezzel a gondolattal, mert nagyon szerettem a Krétakört. Hat évem volt benne összesen, még nem is volt Krétakör, amikor elkezdtünk együtt dolgozni a Süsüvel (Schilling Árpád, a Krétakör vezetője - a szerk.). Én elsős voltam, ő, azt hiszem, harmadikos, és az volt a legnagyobb szerelem. Akkor annyira egyben voltunk: Bodó Viktor, Nagy Zsolti, Kocsis Gergely... nagyon jó csapat volt, és az volt a teteje számomra a színháznak. Ugyanolyan korú emberek, ugyanolyan intenzíven ugyanazt akarják, és tényleg napi 24 órában. Ahogy befejeztük a próbát a főiskolán éjfélkor, mentünk próbálni a Süsüvel, próbáltunk háromig, és utána még mentünk kocsmázni. Nem tudom, hogy mikor keltünk fel, vagy hogy bírtuk ezt, de állandóan együtt voltunk. És az egy fontos döntés volt, amikor rájöttem, hogy ez nem az én utam. A Siráj-t megnéztem háromszor, mert annyira tökéletes, a hamlet.ws-t is, tulajdonképpen mindent láttam tőlük. De arra kellett rájönnöm, hogy az nem én vagyok. Akkor én már akartam családot, gyereket, és ez nem fért bele a Krétakör paklijába. Rájöttem, hogy azon kívül, amit a Krétakörben csinálok, én nem tudok semmit. Nem tudok beszélni, megállni, középhangon elmondani egy passzív mondatot. Nem lehet, hogy minden más kimaradjon az eszköztáramból. Biztos, hogy nem filmeztem volna ennyit, ha a Krétakörben maradok, mert volt egy erős jelenlétem, néha egy erős karakterábrázolás, de nem volt olyan, ami egy filmet elvitt volna. Egy Poligamy-t nem tudtam volna eljátszani, mert ott le kell ülni és elmondani nyolc mondatot, és ilyet effektíve nem tudtam akkor. Arra is rájöttem, hogy én nem vagyok ennyire alternatív. Sokkal jobban szeretem a sikert és ezt az egész mindent, amiben most élek. Ezzel nekem szembe kellett nézni, hogy hiába szerettem volna egy ilyen nagyon igazi művész lenni, rájöttem, hogy nem vagyok az. Akkor viszont hülyeség ezt erőltetni, meg úgy csinálni, mintha az lennék, mert kilóg a lóláb.

- A volt krétakörösök elég szépen betagozódtak a mainstream szórakoztatóiparba: Péterfy Bori és Rába Roland a Nemzeti társulatában van, Nagy Zsolt a Vígszínházban játszik Othellót, stb. A Krétakörből való kiszállásodat azzal indokoltad, hogy "nem akartál megfelelni a kelet-európai zseniidolnak: annak, aki harmincéves koráig megpróbálja megalkotni az életművét, aztán belepusztul az alkoholba, önkínzásba". Meglepőnek tartod, hogy végül a többiek sem ezt az utat követték? Még Schilling Árpád is családot alapított!

- Nagyon ráfért szerintem, jót tesz neki. Egy idő után nem lehet ugyanúgy pörögni. Harmincévesen nem gondolhatod ugyanazt, mint húszévesen, mert akkor elvesztegettél tíz évet. Akkor nekik tökre ez volt a dolguk, és nagyon bírtam Süsüékben, hogy kívül maradtak a rendszeren. De megértem őket, hogy pénzt is kell keresni, és meg kell élni valamiből. És megértem Zsoltot, hogy hívja Eszenyi Enikő a Vígszínházba, én is simán elmentem volna, és azt hiszem, jót tesz az előadásnak is, hogy ő játszik benne. Egyszerűen felnőttünk, most már harminchárom környékén van mindenki, mindenkinek van gyereke, családja, nem állna jól az a húszéves melegítőnadrágos izé, ami akkor nagyon jól állt. Hogy nyomod hajnali háromig félmeztelenül, a tizennyolcadik cigit szívod, és izgatod az agyadat. Ezt kipörgették az elmúlt 13 évben, és nem lehet ugyanazt csinálni folyamatosan. A mostani húszévesek dolga, hogy ezt csinálják, és lázadjanak ellenünk és mindenki ellen. Aki ebben benne marad, az kamuzik, és az már nem jó. Van egy-két nagyon fura figura, mint például a Kapa (Mucsi Zoltán - a szerk.), aki meg tud maradni mindig a margón, ő alapvetően ilyen típus, de közben ő is játszik mindenhol a világban.

- Mostanában elkezdtél nagyon sokat játszani a Radnótiban, csak decemberben annyi előadásod van, mint pár éve 4-5 hónap alatt. Te akartad így, a színház nyomta, vagy egyszerűen így alakult?

- Elmentem egy év fizetés nélküli szabadságra, mert kiadott Bálint Andris (a Radnóti Színház igazgatója - a szerk.) a Szabadság, szerelem-re, majd a következő évben volt az S.O.S. Szerelem!, amit ősszel forgattunk, és ki kellett volna venni még egy darabból, átosztani előadásokat. Mondta, hogy a társulatnak ez nem jó, hogy ha én mindig elmehetek, és ők meg gályáznak. Mondtam, hogy akkor elmegyek egy év fizetés nélküli szabadságra, és akkor nem is próbálok. A filmezésből éltem, havi kettőket játszottam. Tök érdekes tapasztalat volt, nem rossz, hogy ha az ember tízévenként kihagy egy évet, hogy ne fásuljon bele. Akkor elhatároztam, hogy sportolni fogok, megtanulok angolul, meg minden szart kitaláltam. Ehhez képest fölkeltem délben, kóvályogtam, megállás nélkül költöttem a pénzemet, elutaztam mindenfelé, és egyáltalán nem voltam boldog. Bálint Andrissal leültem tavasszal tárgyalni, hogy akkor mi legyen: folytassuk vagy ne folytassuk. Megkérdezte: hány éves vagy, Sanyi? Mondtam, harminchárom. Megtanultál angolul? Nem. Sportolsz valamit? Semmit. Van valamiféle képességed, a legjobb férfiéveidben vagy, nem érzed pazarlásnak, hogy a töködet vakarod egész nap? Mondtam, hogy de. Akkor visszajössz? Vissza.

Csányi Sándor | Fotó: Hektor

- Néztem, hogy múlt vasárnap például két Apacsok-at is játszottál, és ez máskor is előfordul. Milyen egy este alatt kétszer eljátszani ugyanazt az előadást?

- Az Apacsok nem olyan nehéz, az Asztalizene viszont az, mert kétórás, bent vagyok az első perctől az utolsóig, és rettenetesen sok a rizsa, helyenként jambusban, helyenként hexameterben, nehéz a szöveg. Általában úgy megy, hogy az elsőre ráfut az ember, és az istennek se sikerül. A másodiknál meg már annyira fáradt vagy, hogy nem látsz ki a fejedből, elkezded, és valamitől megszólal meg szárnyal. Fárasztó, de jó dolog duplát játszani.

- A Radnóti közönségéről azt tartja a rosszmájú vélekedés, hogy tükörbársony ruhában, lila öltönyben és tescósszatyorral járnak a színházba. Te milyennek látod őket a színpadról?

- Korántsem ilyennek látom őket. Ez egy polgári közönség, és nagyon szeretik a szép klasszikus darabokat, amit, mondjuk, Valló rendez, a Bunbury vagy Az ideális férj, ezek nagy sikerrel mennek. De szerintem ez nem a tescós meg a rossz ízlésű réteg, hanem egy konzervatív réteg, aki azért minden évben kap vagy egy Zsótért, vagy egy Bagossy-t, vagy egy Török Ferit, vagy egy kortárs drámát. Az Asztalizené-vel a 75. előadásnál tartunk. Nyilván kell, hogy játsszunk Bunbury-t, mert azt nagyon szeretik, lehet rajta nevetni, de közben a Médeá-t imádtam, és imádták a nézők is, lement belőle ötvenvalamennyi, ami tök jó szám egy Zsótérnál. A Vígszínházat nem lehet megtölteni egy Zsótérral, olyan erős az ellenállás az irányában, ugyanakkor a József Attilában jól megy Az öreg hölgy látogatása. Szerintem jól csinálja Bálint Andris. Azt gondolom, hogy nem lehet agresszívan művészszínházat csinálni. Jó, hogy vannak szórakoztató darabok, legyen valami kis zenés is, de most például bemutattuk az Oidipusz gyermekei-t, és jönnek rá az emberek. Játsszuk a Farkasok és bárányok-at. Osztrovszkij, fél 11-kor van vége, de tele van, imádják, és diákok jönnek. Szokták siratni a színházat, de a Cseresznyéskert-et is három felvonásban játszottuk, fél 11-kor volt vége, és tele volt diákokkal. Ehhez nyilván az kell, hogy legyenek olyan színészek, akiket szeretnek, akiket láttak a tévében vagy a moziban vagy nem tudom, hol, hogy rájuk menjenek be, és legyen a színháznak egy olyan híre, hogy ott jól lehet eltölteni egy estét. Hogyha nagyon agresszíven elkezdjük nyomni a mélyművészetet, akkor lesz egy szűk közeg, amelyik jön, de a Radnótinak nem az a dolga, ami a Krétakörnek.