Varga Zoltán

Populációk és gének vándorúton

VIII. Egy új tudományos irány, a filogeográfia: általános alapelvek

18. ábra

driftfilogeográfiánakevolúciógenetikabiogeográfia

A filogeográfia eszköztára egész sor taxonómiai, filogenetikai és biogeográfiai kérdés újra-vizsgálatát teszi lehetővé. A biogeográfia eddig sem szűkölködött merész, ám olykor csak közvetett bizonyítékokra épülő hipotézisekben. Még a földtörténeti közelmúlt őskörnyezeti viszonyaira, az utolsó eljegesedés időszakának menedékterületeire és a posztglaciális terjedési folyamatokra vonatkozó elgondolásokat is csak bizonyos élőlénycsoportokban lehetett fosszilis leletanyaggal alátámasztani. Sok hipotézist alapoztak taxonómiai eltérésekre, illetve a feltételezett rokonsági viszonyokra. Ritkán voltak adataink arra vonatkozóan, hogy amit taxonómiai különbségnek vagy éppen rokonságnak tekintünk, annak hátterében milyen mértékű és irányú genetikai differenciálódás áll, illetve amit rokonságnak véltünk, az valóban genetikai hasonlóságon alapszik-e.

19. ábra

20. ábra

21. ábra

Jelenleg viszont egyre több, molekuláris módszerekkel kapott "kemény" bizonyíték mutatja meg, merre voltak erdőalkotó fáink és a bennük élő szúbogarak jégkorszaki mendékei, és milyen gócterületekből indult ki Európa faunájának posztglaciális benépesedése. Ezek a vizsgálatok mutatták meg például azt, hogy egyes közismert, nagy elterjedésű fajok. illetve fajcsoportok, mint például a tarajos gőte fajcsoport (Triturus cristatus agg.), a mocsári teknős (Emys orbicularis), az erdei cickány (Sorex araneus), a keleti cickány (Crocidura suaveolens), a nyugati és keleti sün (Erinaceus europaeus & E. concolor) európai népességei több, eltérő génállományú és földrajzi eredetű népességre tagolódnak, bizonyítva a mediterrán refugiumok korábbi kutatók (REINIG, DE LATTIN) által hipotétikusan megfogalmazott "másodlagos" tagolódását. Kitűnt az is, hogy számos fajnál Európa benépesedésében a kontinentális eurázsiai térségből származó populációk is jelentős szerepet játszottak, például a barna medve, több madár- és lepkefaj esetében. Ez megerősíti azt a korábbi megállapításunkat, hogy számos boreo-montán faj sajátos, diszjunkt európai elterjedési és taxonómiai struktúrája csak részben vezethető vissza a korábban feltételezett, keletről jövő ("szibériai") posztglaciális bevándorlásra. Valójában ezeknek a fajoknak önálló fennmaradási-szétterjedési gócterületei voltak a mediterrán félszigetek hegyvidékein is, mai áreájuk tehát policentrikus szerkezetű. Ezen túlmenően a fajképződés elágazó folyamatainak időbeli szekvenciái és térbeli összefüggései is egyre inkább a molekuláris jellegek vizsgálatára alapozhatók.